Van egy első hallásra zavarba ejtő kérdés Hirosimával kapcsolatban. A városra ledobott atombomba urán–235-öt tartalmazott, ennek felezési ideje körülbelül 704 millió év. Hirosima mégsem radioaktív pusztaság, hanem több mint egymilliós, élő nagyváros. Hová lett akkor a sugárzás?
A válaszhoz először egy félreértést kell eloszlatni, a hosszú felezési idő nem feltétlenül jelent nagyobb pillanatnyi veszélyt.
Éppen ellenkezőleg.
Ha egy radioaktív anyag felezési ideje rendkívül hosszú, atommagjai lassan bomlanak el. Vagyis adott idő alatt viszonylag kevés bomlás történik. Egy néhány napos vagy éves felezési idejű izotóp ezzel szemben sokkal intenzívebben sugározhat, mert atommagjainak nagyobb része bomlik el rövid idő alatt.
Az urán–235 tehát radioaktív marad elképzelhetetlenül hosszú ideig, de ez önmagában nem azt jelenti, hogy egy urándarab körül évszázadokra halálzóna keletkezik.
A bomba uránjának nagy része el sem hasadt
Az 1945. augusztus 6-án Hirosimára ledobott Little Boy körülbelül 64 kilogramm erősen dúsított uránt tartalmazott. A fegyver azonban mai szemmel meglepően rossz hatásfokkal működött.
Becslések szerint kevesebb mint egy kilogramm – nagyjából 0,7 kilogramm – urán hasadt el ténylegesen.
Mégis ez a töredéknyi anyag elegendő volt ahhoz, hogy körülbelül 15 kilotonna TNT robbanóerejének megfelelő energiát szabadítson fel.
A pusztítás döntő részét nem valamiféle évszázadokig tartó radioaktív köd okozta. Az áldozatok többségével a lökéshullám, az extrém hősugárzás, az összeomló épületek, a tüzek és a robbanás pillanatában kibocsátott ionizáló sugárzás végzett.
A bomba felrobbanása után persze radioaktív anyagok is keletkeztek.
A maghasadás során az uránatomok könnyebb atommagokra szakadtak. Ezek között számos instabil, radioaktív izotóp volt. Közéjük tartozhattak például a jód, a stroncium és a cézium különböző izotópjai.
Itt válik érdekessé a felezési idő kérdése.
A jód–131 felezési ideje mindössze körülbelül nyolc nap, a cézium–137-é és a stroncium–90-é pedig nagyjából harminc év. Rövidebb felezési idejük miatt ezek bizonyos körülmények között sokkal intenzívebb sugárforrást jelenthetnek, mint ugyanannyi urán–235.
Csakhogy van egy másik oldala is a történetnek: ami gyorsan bomlik, az gyorsabban el is fogy.
A döntő különbség: a bomba nem a földön robbant
Hirosima későbbi és újbóli élhetőség szempontjából talán ez a legfontosabb körülmény.
A Little Boy nagyjából 600 méterrel a város fölött robbant fel.
Ez szándékos volt. A légrobbanás maximalizálta a lökéshullám által érintett területet, vagyis katonai értelemben hatékonyabb pusztítást eredményezett.
Ugyanakkor furcsa módon éppen ez csökkentette a tartós helyi radioaktív szennyezést.
Ha egy nukleáris fegyver a föld felszínén vagy közvetlenül annak közelében robban fel, a tűzgömb hatalmas mennyiségű talajt, port, betont és más anyagot szívhat magába. Ezek radioaktív hasadási termékekkel keverednek, majd szemcsékként visszahullanak a környezetre.
Ez a radioaktív kihullás, amely súlyosan és tartósan beszennyezhet nagy területeket.
Hirosimában a tűzgömb nem érte el közvetlenül a földfelszínt. Emiatt jóval kevesebb talaj került bele a radioaktív felhőbe, mint egy felszíni robbanásnál történt volna.
A radioaktív anyag jelentős részét a forró gázok nagy magasságba emelték, ahol a légáramlatok szétszórták.
A mondás, hogy „a szél elvitte a radioaktivitást”, természetesen leegyszerűsítés. A lényeg azonban igaz, nem alakult ki a városban olyan nagy mennyiségű, erősen koncentrált és hosszú életű helyi kihullás, amely generációkra lakhatatlanná tette volna Hirosimát.
A „fekete eső” viszont nagyon is valóságos volt
Ez nem jelenti azt, hogy a bombázás után minden radioaktív anyag egyszerűen eltűnt volna az égből.
A robbanást követően Hirosima egyes területein sötét, korommal és porral szennyezett eső hullott. A túlélők ezt később „fekete esőként” emlegették.
A vízcseppek a tűzvészből származó kormot, törmeléket és radioaktív részecskéket is magukkal sodorhatták. Akik ebből ittak, vagy olyan területen tartózkodtak, ahol erősebb volt a kihullás, további sugárterhelést kaphattak.
A radioaktivitás tehát a bombázás után igenis jelen volt.
Csak nem olyan mennyiségben és nem olyan tartós formában, hogy Hirosimát évszázadokra ki kellett volna üríteni.
A kezdeti radioaktivitás egy része ráadásul rendkívül gyorsan csökkent. A rövid felezési idejű izotópok napok és hetek alatt nagyrészt elbomlottak, más anyagok koncentrációját pedig az esőzés, a folyók, a talajmozgás, az építési munkák és az évtizedek környezeti folyamatai tovább csökkentették és szétszórták.
Akkor miért más Csernobil katasztrófája?
Ez az egyik leggyakoribb kérdés.
Ha Hirosimában atomfegyver robbant, Csernobilban pedig „csak” egy reaktor sérült meg, miért maradt az ukrajnai erőmű körül évtizedekre elzárt, kihalt terület?
Mert fizikailag egészen más esemény történt.
A csernobili reaktorban óriási mennyiségű nukleáris üzemanyag és hosszú működés alatt felhalmozódott hasadási termék volt jelen. Az 1986-os baleset során a reaktormag megsérült, grafittűz alakult ki és napokon keresztül radioaktív anyagok jutottak a légkörbe.
A kibocsátott radioaktív készlet nagyságrendekkel nagyobb és más összetételű volt annál, ami egyetlen hirosimai bombában jelen volt.
A különbséget egy egyszerű hasonlattal lehet érzékeltetni.
Hirosima egy rettenetes, rövid villámcsapás volt. Csernobil inkább napokon keresztül égő radioaktív kémény.
Mindkettő nukleáris katasztrófa, de teljesen más módon terhelte a környezetet.
És mi történt a megmaradt uránnal?
A Little Boy uránjának nagy része tehát nem hasadt el.
A robbanás azonban magát a bombát is megsemmisítette. A megmaradt urán egy része elpárolgott, oxidálódott, apró részecskékké vált, majd szétszóródott a légkörben és a környezetben.
Nem maradt ott Hirosima közepén egy hatvan kilogrammos urántömb, amely ma is sugározza a járókelőket.
A koncentráció döntő.
Egy veszélyes anyagból ugyanaz a tömeg egészen más kockázatot jelenthet, ha egy szobában található, mint ha több száz vagy több ezer négyzetkilométeren oszlik szét.
A várost mégis évtizedeken át követte a sugárzás
Azt sem szabad ebből levonni, hogy a radioaktivitás „nem számított”.
A Hirosimában és Nagaszakiban túlélők – a hibakusák – egészségét évtizedeken keresztül vizsgálták. A nagyobb sugárdózist kapott embereknél emelkedett például a leukémia, majd bizonyos szolid daganatok kockázata.
A későbbi betegségek azonban főként az 1945-ben elszenvedett sugárterhelés következményei voltak, nem annak bizonyítékai, hogy a város talaja évtizedeken át veszélyesen radioaktív maradt.
Ez fontos különbség.
Az emberi szervezet egyszeri nagy sugárdózisának következményei sok évvel később is megjelenhetnek akkor is, ha az a hely, ahol a dózist kapta, közben már normális háttérsugárzásúvá vált.
Hirosima ma nem radioaktív város
A mai Hirosimában mérhető környezeti sugárzás nem tér el érdemben a természetes háttérsugárzás szokásos tartományától. A városban emberek élnek, gyermekek születnek, egyetemek, vállalatok, villamosok és baseballstadion működik vagyis minden, ami egy modern japán nagyvároshoz tartozik.
Ez talán az egész történet legmeglepőbb része.
Az atomrobbanás pusztításának képei annyira beleégtek a kollektív emlékezetbe, hogy könnyű azt feltételezni: ahol egyszer nukleáris fegyver robbant, ott a földnek is „mérgezettnek” kell maradnia.
A fizika azonban nem így működik.
Hirosima nem azért lakható, mert az urán–235 megszűnt radioaktívnak lenni. Nem szűnt meg.
Hanem azért, mert viszonylag kevés urán hasadt el, a robbanás nagy magasságban történt, a radioaktív anyag jelentős része szétszóródott, a legintenzívebben sugárzó rövid életű izotópok pedig gyorsan bomlottak.
A város története így különös kettősséget őriz.
1945. augusztus 6-án Hirosima néhány másodperc alatt a nukleáris korszak jelképévé vált. Nyolc évtizeddel később ugyanott emberek millióinak hétköznapi élete bizonyítja, hogy a radioaktivitás története sokkal bonyolultabb annál, mint amit egy 700 millió éves szám első pillantásra sugall.
