Sokszor nehéz követni a hagyományos történetfonalat, mindig mindenről sok minden felé elágazhatunk, ezért nem is érdemes arra törekedni, hogy görcsösen ragaszkodjunk ahhoz, amit sokan kizárólagosan helyesnek, megszokottnak gondolnak.
Így tehát az ókori egyiptomiak istenként tisztelt állatait, a macskákat rövid időre otthagyva, egészen más lényekhez vezet most emlékeim kiszámíthatatlan útja. A kecskékhez. Innen, legalábbis nagyon remélem, könnyebb és megfejthetőbb lesz visszatalálni a nagy egérfogó barátainkhoz.
Szokolya községben, a Börzsöny közepén dolgoztam egy időben a geofizikai vállalat segédmunkásaként. Az ötven évvel ezelőtti faluban mára már szinte elfelejtett viszonyok voltak. Vastagfalú parasztházak, a legtöbbe nem volt bevezetve a víz, az udvar végében állatlakóhelyek, azaz disznóólak, tyúkólak és volt, ahol a bokrok között birkák bóklásztak.
Munkaadóink gondoskodtak az elhelyezésünkről, a segédmunkások kettesével, hármasával a faluban bérelt szobákban laktak ottani munkájuk idején. Általában a tisztaszobába vittek minket, nehéz dunyhák alatt ébredtünk reggelente Szokolyán. A terepmunka után senkinek nem volt sem kedve meg lehetősége sem például főzni. Az egésznapos járkálás a nehezebbnél nehezebb tereprészeken kivette az erőnket. Így tehát, aki tehette, a koszt-kvártély megoldást választotta. A napi főétkezés a vacsora lett. A teherautó platóján elfogyasztott reggeli energiája nem sokáig tartott. A kiharapott sarkú zacskós kakaó, meg a hozzá vásárolt néhány kifli ereje, mire szállásunkra értünk este, elfogyott.
Szállásunkon a ház végében volt a konyha. Több generáció használta a házat, a nagymama feladata volt a vacsora elkészítése. A fia meg a menye az erdőgazdaságban dolgozott, férje, a nagypapa egykedvűen pipázott a konyha sarkában. Volt ott még két unoka, kedves, kerek képű iskolások. A nagy asztal köré ültettek le ottlétünk első estéjén. A nagypapa akkoriban, legalábbis a nagy nyilvánosságban szokatlanul keresztet vetett, és azt mondta, édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. A második estén már mi is mondtuk társaimmal az áment. Középre fazekat raktak merőkanállal, és a nagymama szedett bele a tányérjainkba. Annak ellenére, hogy minden este levest kaptunk, nem untuk meg. Hol bableves volt, hol karfiolleves, máskor borsó, répa, krumplileves. Igazából a szinte főzelékszerűvé besűrítő mártás és a rengeteg levesbe belefőzött tészta tette a vacsoránkat laktatóvá. Mindig mindent befaltunk és egyáltalán nem hiányzott sem nekünk, sem a háziaknak az akkoriban csak vasárnaponként asztalra kerülő hús. Néha az egytál leves fogása után kecskesajtot is kínáltak. Szokatlan volt, boltban nem árultak ilyet, de ízlett.
Még azután is, hogy megismerkedtem a hosszú kert végében Bandival, a bakkecskével. Három felesége volt neki, korábban nem tudtam, hogy a gyümölcsfák között laknak. A kerítéshez rögzítették a durva deszkákból megépített kecskeólat. Én a macskával, a hatalmas cirmos kandúrral, Károllyal akartam beszélgetni a kertben, és nem vettem észre, hogy közel kerültem a bakkecske feleségeihez. Amikor Bandi meglátott, toporogni kezdett, a földre szegte fejét, és azok a nagy szarvai fenyegetően rezegtek tőlem néhány méterre. Hát ennek a fele sem tréfa, gondoltam – ezt persze csak utólag jópofáskodom ide – megijedtem, és gyorsan ki kellett találnom, merre meneküljek. Körülnéztem, és néhány méterre ott hajlongott abban az őszi szélben egy jó nagy diófa. Elszántan rohantam oda, karoltam át törzsét, és rúgtam magam fölfelé, minél magasabbra. Két méterre a földtől aztán megtaláltam a helyem egy vastag oldalágon. A kecske meg jött. Bandi nekirontott a diófának, csattant a homloka a kérgén, fent pontosan bemérhető volt az ütközés ereje, nemcsak én, hanem a fa is beleremegett. Ültem ott egy jó óráig, egyre hűvösebb lett, és csak az vígasztalhatott meg Bandi kecske folyamatos ostroma közben, hogy az én ágam túloldalán ott dorombolt Károly kandúr. Ő nyilván nem félt a kecskebaktól. Egyre inkább úgy tűnt, az én vigasztalásomra kapaszkodott fel a fára. Megkérdeztem tőle, mit gondolsz, mikor mehetünk le, a válaszát nem értettem, mert kijött a kertbe a levesfőző nagymama és kiabálni kezdett: Bandi, te vén, kerge bakkecske, nem bírsz magaddal? Az állat azonnal megfordult, és beugrott a feleségei mellé az ólba. Na, kedves, intett föl a fára nekem a néni, jöjjön csak nyugodtan le, és ne haragudjon, hogy nem mondtam magának, hogy van nálunk egy ilyen bolond kecske is.
Én meg soha többé nem mentem a kecskeól közelébe.
