Az élet rendje, hogy ami van, az egyszer csak nem lesz. Volt, mondjuk, és ahogy egyre jobban csúszunk ki a vanból, a jelenből, a mi időnkből, úgy kerülünk egyre közelebb az igeidőváltáshoz. Ez nem csak az embereknél van így, minden élőlény befutja a maga idejét, az elejétől a végéig.
A kertünk tele van állatsírokkal. Jelöletlenek. Különösebb jelentősége nem lenne, ha egy-egy kopjafát faragtam volna mindegyiknek. Találkoztam kutya meg macskasírokkal, nagy, virágkaró szerű állatsíremlékekkel, nem tetszettek. Fakeresztekről erre a célra meg ne is beszéljünk. Valahogy elég, ha mi, a négylábú barátainkat túlélő emberek, a gazdák tudjuk, hogy hol vannak. Egykori társaink csontjai. Már csak azért is, mert így utódaikat megtaníthatjuk, hogy nem illendő az elődök nyugvóhelyeit háborgatni. Kikaparni, és ráncigálni összevissza az udvaron a maradványokat. Jó, ők nemigen törődnének azzal, hogy ez kegyeletsértés meg ízléstelen, de akkor is.
A korábbi kecskekitérő után ideje visszatérni a macskáinkhoz. A Mici és a Micó nevű cirmos testvérpár a lányunk iskolájában kitett macskagazda kereső cédula útján került hozzánk. Félig kész házunkban megjelentek az egerek. Valamit tehát lépni kellett. Ott volt két kedves félperzsa állat, a néhány hónapos testvérpár nem mondta ugyan, de úgy sejtettük jókedvűen illeszkedett be új családjába. Aztán, hogy a macskák is így gondolják-e ezt, hogy a mi családunk egyben az ő családjuk-e, nem is érdekes. A pufók Mici és a karcsú Micó szorgalmasan pusztította az egereket. Egy év után már felnőttnek számítottak, persze kaptak élelmet azon kívül, amit zsákmányoltak, és igen kezes jószágokká váltak. Megvoltak a kedvenc helyeik, egyik az emeletre vezető lépcső tetején heverve tartotta szemmel birodalmát, a másik szívesen járkált a ház körül, és jóval közvetlenebb volt, mint a lépcsőn gyanakodva leskelődő testvére.
A félperzsa nővérekkel együtt töltött évek aztán különös jelenetekben sem szűkölködtek. Talán az egyik legjellemzőbb az az eset, amikor a sovány Micó a fotelem háttámlájára ugrott, és elmélyülten végignyalogatta a már akkor is igencsak hajhiányos fejemet. A ráspolyszerű nyelvecske egy négyzetmillimétert sem hagyott ki, és olyan odaadással dolgozott a macska, hogy nem volt szívem a sokaknak talán visszatetsző akciót félbeszakítani. Sok-sok szeretet volt benne. Meg bennem is.
A pufók Mici cica érdekes módon adta tudtunkra, hogy mit szeretne enni. Meg hogy egyáltalán, a szokottnál sokkal jobban érdekli őt néhány ennivaló. Ült a lépcső tetején, hegyezte a fülét, és meredten nézte az éppen ebédelő vagy vacsorázó családot. Ha neki tetsző ételt látott, diszkréten lejjebb jött, az asztallal egy vonalba, és a lehető legközelebbről méregette a sajtot, a rántott halat vagy a pörköltet. A legnagyobb érdeklődést a csokoládé iránt mutatta. Ha csoki volt valamelyikünk kezében, elénk ült, nézett és csurgott a nyála. Régebben a mainál jóval kevesebbet lehetett olvasni a háziállatok helyes táplálásáról, így azt sem tudtuk, hogy a csoki például a kutyákra igen veszélyes. A macskákra, legalábbis a nyálcsorgató Micinkre ez nem volt, nem lehetett érvényes. Boldogan rágcsálta a csokidarabokat, és – hogy legyünk már egy kicsit viccesek – kutya baja sem volt tőle.
Félperzsa barátaink tizenöt évig voltak velünk. Néhány nap eltéréssel fejezték be életüket. Mind a kettő, mondhatni óriási tapintattal húzódott ki az életünkből a kertbe, a mogyoróbokrok alá, és a csontjaik nyilván ott vannak ma is.
