Az angol rendező 2019-es Úriemberek című filmjét vette még véresebbre és komorabbra, és alkotott belőle ezidáig kétévados fekete vígjátéksorozatot a netflixen. Eddie (Theo James), a másodszülött angol gróf küzdelmei a családi birtok és kastély megőrzéséért a 2024-es első szériában az egykori kéksapkás békekatona gengszterré avatódásával kezdődtek, és most 2026 szeptemberében a drogbiznisz európai terjeszkedésével, illetve Eddie emberi vonásainak felszámolódásával folytatódik.
A harmadik részről is tudunk már valamit, azt, hogy Meghan Markle mégsem játszik benne, mert a közönség köszöni, nem kéri.
De maradjunk az első évadhoz hasonlóan míves, filmtörténeti és irodalmi utalásokban, művelődéstörténeti kitérőkben gazdag, mégis végtelenül szórakoztató, véres, humoros, helyenként romantikus jeleneteket sem nélkülöző második évadnál.
Ebben a nyolc részben Eddie még inkább belátja, hogy az a vonat, amire még az apja ült fel, amikor a Glass családot beengedte a birtokára a vadkender ültetvényével, nem fog megállni, inkább gyorsul, kiszállni tehát lehetetlen. Eddie előremenekül, de közben folyamatosan küzd azért, hogy ne veszítse el a teljes függetlenségét, a lehetőséget arra, hogy irányítsa az eseményeket.
Eddie-nek minden nagyon sokba kerül: a szerelem, a házasság, a „szakmai" függetlenség, az anyagi stabilitás, és úgy tűnik, semmivel jobban nem sikerülnek azok a dolgok, amikre vágyik, mint Faustnak, aki nem is küzdött az ördöggel kötött paktum ellen, amíg csak meg nem látta, mi lesz mindennel és mindenkivel, akit szeret. Eddie, korunk faustja már előrelátóbb, de sokkal több problémába is ütközik, különösen, amikor jól akar viselkedni: szépen megházasodni, ártatlan embert nem megölni, előrelátó, mindenkinek jó, higgadt döntéseket hozni.
Guy Ritchie mindent egyszerre akar ebben a sorozatban: megmutatni, hogyan lesz valakiből, nem csak hogy igazi férfi, de hiteles vezető egy erre teljesen alkalmatlan korban, és közben ugyanazokon a szituációkon keresztül fejezi ki lesújtó társadalomkritikáját is a lelketlen gazdagokról, akik mindenkin átgázolnak, bármit elpusztítanak, ha az érdekeik úgy kívánják, és elég nehezen veszik észre, ha a sors ott vesz rajtuk elégtételt, ahol a legkevésbé számítanak rá.
Két visszatérő téma köré szerveződik a történet, az egyik, hogy jobb-e az állatkertben biztonságban élni, elfogadva a szabályokat, vagy inkább ideje visszatérni a dzsungelbe, vagyis írott és íratlan törvényeket megszegve engedni a vágyaknak, ösztönöknek, és mindent akarni, akármi lesz is. A másik téma bibliai: Ézsau és Jákob története. Ézsau az elsőszülött, neki kellene örökölnie a család vagyonát, de Jákob egy tál lencséért megveszi a gyanútlan Ézsautól az elsőszülöttséget, sőt apjukat is kijátssza, hogy megszerezze az áldását.
Eddie családjában Freddie (Daniel Ings) az elsőszülött gróf. Ő azonban elfüvezte az agyát, ha volt neki valaha is. Nehezen megfogható tudatállapotban látjuk. Nem világos, hogy öröklötten terhelt-e, vagy inkább addig menekült önmagától és a valóságtól a drogokhoz, míg úgy maradt.
Eddie, ahogy a feudalizmusban szokás volt, mint másodszülött fiú, katonának állt. Némiképp megmosolyogtató ez a huszonegyedik században, hiszen egy birtok nélküli fiatal főnemes már nem csak a katonai és az egyházi pálya között választhat. Eddie-t hazahívja a család, amikor az idős gróf haldoklik, és mindenki meglepetésére, egyben megkönnyebbülésére a fiatalabbik fiúra marad a birtok, de az ő problémája lesz az a 8 millió fontos adósság is, amit Freddie elpöfékelt a békekatonáskodós évek alatt.
Ebből a helyzetből kell Eddie-nek csodát csinálnia, és nem sok ideje van azon rágódni, hogy Freddie mit gondol minderről. Olyan vonulat ez a sorozatban, amit valójában azért emlegetünk bibliai történetként, mert a családon belüli hierarchikus gondokról, rivalizálásokról, amik néha nagyon messzire elmennek, senki nem szeret nyíltan beszélni.
Sokkal több szó esik például a politikai lapokban a drogtermesztés és terjesztés aggasztó méreteiről, a liberalizálás körüli vitákról, vagy arról, hogyan koncentrálódik a gazdagság és a hatalom egyre kevesebb kézben, és mindez hogyan vezet akár háborúkhoz is.
Guy Ritchie sorozata, érzékletesen testközelből ábrázolja mindezt, folytonosan megragadva az alkalmat arra, hogy a bűn bizarrságát, nevetésre ingerlő képtelenségeit kiemelje. Ugyanakkor újra és újra rákérdezzen, meddig mehetünk el a magunk és szeretteink védelmében? Vagy éppen fordítva: hol van az, amikor már nem a magunk védelmében vagyunk kemények, hanem inkább nem tudunk, esetleg nem is akarunk leállni.
Nem élne meg ez a történet a sármos és hiteles férfi főszereplő mellett az impozáns nőalakok nélkül, akik közül kiemelkedik Susie Glass ( Kaya Scodelario), a 12 kenderültetvénnyel rendelkező Bobby Glass (Ray Winstone) leánya, aki úgy tud kőkemény és mégis nőies lenni, hogy attól egy férfi még erősebbnek érzi magát. Eddie-nek ő a munkafelesége, roppant sikeres párost alkotnak, de egyszer persze minden jónak vége szakadhat…
Bella (Benedetta Porcaroli), az olasz grófnő, egy olasz maffiavezér unokahúga, Eddie felesége varázslatos nőalak, hidroplánon repül, kiválóan bánik fegyverekkel, hűséges maffiatag, és közben cicás, bújós feleség, és még különleges szépség is.
A főalakokon kívül izgalmas párost alkot Lady Sabrina (Joely Richardson és Geoff (Vinnie Jones), vagyis egy huszonegyedik századi Lady Chatterley és a szeretője, a vadőr. Nem csupán irodalmi utalás ez, Ritchie életet lehel a regényhősökbe, számtalanszor látjuk, hogy a vadőr eltakarító munkája nélkül ezt a kastélyt már aligha lakná a Horniman család. De közben kimondatlan marad, hogy ők egy pár, így élnek végig évtizedeket, miközben Sabrina folyton próbálja az életüket úgy alakítani, hogy mindig kicsit közelebb lépjenek egymáshoz.
A második évad úgy zárul le, hogy nem mondhatjuk, bármiből – szórakoztatásból, izgalomból, mély gondolatokból, érzelmességből - nem kaptunk eleget, viszont beélesedik több kérdés is.
Mi lesz Freddie-ből azután, hogy Eddie kikényszerített belőle egy kemény és visszavonhatatlan döntést? És ha netán Freddie „ észretér” az kinek lesz jobb?
Mi lesz Eddie-ből, ha úgymond kiteljesedik, ahogy Bobby Glass és Johnston úr azt elképzelte és ki is fejtette?
Ennyi mocsok és kegyetlenség árán, amit végignéztünk, úgy, hogy minden bevételét mások függőségére alapozza, „mennybe mehet-e” a gróf, aki immár a lordok házában is otthon van?
Miközben a fél világ azon fájdítja a fejét, ahol van az a pont, ahol a gazdagok, hatalmasok elvesztik a kapcsolatot a külvilággal és a normalitással, pusztítják a környezetet, háborúkba viszik bele az embereket, és mit lehetne tenni, hogy ne lépjék át a küszöböt, Guy Ritchie ad-e erre is valamilyen állásfoglalást a harmadik évadban, vagy elég neki, ha a sajátjait megbiztatja némi ejnye-bejnyét követően.
Úriemberek – The Gentlemen -2026
Angol fekete vígjáték-sorozat
8/10
