Első irodalmi zsengéit gyermekfejjel írta

Nagyváradon látta meg a napvilágot Roth Ezékiel néven, anyja a nagykárolyi rabbi leánya, apja, Roth Mór terménykereskedő volt, családnevét egyetemi évei alatt magyarosította. Első irodalmi zsengéit gyermekfejjel írta, és csak az édesanyjának mutatta meg azokat.

A budapesti Jogakadémiára járt, de a jogi tankönyvek helyett inkább a klasszikus német és francia irodalmat tanulmányozta, emiatt elbukott az alapvizsgán. Ezután átiratkozott a bölcsészkarra, de tanulmányait végül itt sem fejezte be. 1897-ben irodalmi és színházi kritikákat publikált különböző lapokban, 1898-ban A Hét című folyóirat irodalmi rovatának munkatársa lett. Itt publikálta híres tanulmányait és esszéit, például az Ibsenről szólót, és itt láttak napvilágot a Herczeg Ferenc-kritikák is.

Osvát egyre gyakrabban töprengett önálló folyóirat létrehozásán. A lehetőség erre 1902-ben érkezett el, amikor egy váratlan örökség révén átvehette a Magyar Géniusz című, szépirodalmat is közlő képes családi lapot, de hiába toborzott kiváló gárdát, kísérlete kudarcot vallott. 1905-ben Fenyő Miksával megalapította a Figyelőt, ebben jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi Dezső írásai. A lap tizenegy szám után részben anyagi okok, részben esztétikai-irodalmi viták miatt megszűnt.

1908. január 1-jén indult a 20. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat, amelynek főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Osvát és Fenyő Miksa voltak, az anyagi támogatást Hatvany Lajos biztosította. A lap megjelenését az alapítók hosszú éjszakai sétái, kávéházi beszélgetései előzték meg, munkatársnak megnyerték egyebek közt Csáth Gézát, Balázs Bélát, Juhász Gyulát, Szép Ernőt, Tóth Árpádot is.

A lap sikeréhez, túl azon, hogy kiváló szerzők írásait közölte, nagyban hozzájárult Osvát szerkesztői tevékenysége. Következetes szerkesztő volt, aki kiváló érzékkel ismerte fel a tehetségeket. Figyelme minden apró részletre kiterjedt, rendszeresen visszajelzett a szerzőknek, az írás minőségén, esztétikáján túl az író egyénisége is érdekelte. Fontos volt számára a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Felfedezettjei közt olyan nevek vannak, mint Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő.

A direkt politizálástól idegenkedett, így, bár ünnepelte Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem igazán törődött. A valóságtól azonban nem tudta függetleníteni magát, elvei mellett következetesen kitartott, és részben emiatt, részben magánéleti okok miatt komoly vitákba keveredett a mecénás Hatvany Lajossal. Hatvany Adyhoz szóló nyílt levelében leírta, hogy miért nem ért egyet a Nyugat szerkesztési elveivel, vádjait Osvát, aki megtámadva érezte magát, a Világ című lap hasábjain kemény hangú válaszban utasította vissza. Az adok-kapok 1912 januárjában a két fél között párbajig fajult, aminek következtében komolyabb sérülés nem történt, de Hatvany Lajos évekre hátat fordított a Nyugatnak és Berlinbe költözött, a mélyen megbántott Osvát pedig visszavonult a szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.

A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak, végül 1919 elején ő is megvált a Nyugattól. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium elnöke volt, majd a bukás után visszavette a Nyugat irányítását, de már sose lett régi önmaga. 1920-ban, a spanyolnáthajárvány idején, ő is átesett a betegségen, nem sokkal később kétszer is megoperálták a veséjét. 1922-ben súlyos tüdőbeteg leánya, Ágnes szanatóriumba került, az állandóan anyagi gondoktól szenvedő Osvátot barátai segítették ki, hogy lánya kezelését fizetni tudja.

1923-ban, működésének 25. évfordulóján a Vígszínházban, majd egy összevont Nyugat-számban 90 pályatársa köszöntötte, de az irodalmi közeg változásai, a szerkesztőségen belül élesedő konfliktusok felőrölték erejét. 1927 májusában felesége, Steiner Cornélia nem bírta tovább az állandó anyagi nehézségeket, férje kicsapongó, pazarló életmódját, és az altatószer veronállal megmérgezte magát. Halála miatt Osvát önmagát hibáztatta, szembe kellett néznie a marcangoló önváddal, de ugyanakkor erőt is kellett vennie magán, hogy nagybeteg lányát tovább ápolhassa.

Ágnesen azonban nem lehetett segíteni, és amikor meghalt, Osvát sem akart tovább élni, 1929. október 28-án szíven lőtte magát. Búcsúlevelében azt kívánta, hogy temetésén „csend legyen”, sírja „jeltelen maradjon” és a Nyugat ebből az alkalomból csak annyira foglalkozzék vele, amennyire az „elengedhetetlen”.

Móricz Zsigmond a Nyugatban megjelent nekrológjában így írt róla: „Csodálatos a munka, amit végzett. Folyton figyelő, szüntelen olvasó, szakadatlan ítélő szelleme számon tartotta az ország minden fölcsillanó tehetségét, mint bányász az aranyérceket s európai látókörében minden feltűnő jelenség azonnal a maga helyére illeszkedett. Szíve ügye volt minden tehetség sorsa s mennél kevésbé ismerték el, annál inkább. Szeme oly jelenségeket látott meg nyelvünk határain kívül is, minden égtájon, akiket még saját nemzetük sem méltányolt eléggé s megérte, hogy az idő neki adott igazat.”

Osvát Ernő szerkesztői munkája mellett keveset írt, gyűjteményes kötete, Az elégedetlenség könyvéből címmel csak halála után, 1930-ban jelent meg, összes írásait pedig 1945-ben publikálták. 2018-ban a nevét viselő irodalmi díjat alapítottak.