Giorgia Meloni szeptember 4-én megdönti Silvio Berlusconi rekordját, mert 1413 napja vezeti Olaszországot. Egy olyan országot, ahol a kormányok átlagosan alig több mint egy évig maradnak hatalmon. Az Olasz Köztársaság 1946 óta fennálló történetében egyetlen kormány sem maradt megszakítás nélkül ilyen hosszú ideig hivatalban, miközben Brüsszellel sem szakított és saját koalíciójában is megőrizte vezető szerepét.
Giorgia Meloni kormánya szeptember 4-én történelmi rekordot állít fel, mert 1413 hatalomban töltött nappal a politikus kabinetje egy nappal előzi meg Silvio Berlusconi 2001 és 2005 között működő második kormányát. Olaszországban ez különösen nagy teljesítménynek számít, mert 1946 óta 68 kormány alakult, miközben egy kabinet átlagosan mindössze mintegy 14 hónapig maradt hivatalban.
A rekord azonban önmagában még nem magyarázza meg Meloni politikai sikerét. A kérdés inkább az: hogyan tudott hatalmon maradni az olasz belpolitika állandó konfliktusai, az Európai Unióval folytatott viták, a baloldali ellenzék támadásai és saját koalíciós partnereinek érdekkülönbségei közepette?
A válasz mindenekelőtt egy politikai fordulatban keresendő. Meloni kormányfőként jóval pragmatikusabbá vált, mint amilyen ellenzéki politikusként volt.
Amikor 2022-ben megnyerte a választást, sok európai politikus attól tartott, hogy Olaszország új kormányfője konfrontatív politikát folytat majd az EU-val. Meloni azonban nem ezt az utat választotta.
Nem lépett ki az európai főáramból, nem épített politikai stratégiát az unióval való állandó konfliktusra és külpolitikájában is igyekezett kiszámítható partner maradni. Közben megőrizte konzervatív identitását és a migráció, a közbiztonság, a családpolitika és a kulturális kérdések területén továbbra is határozott jobboldali álláspontot képviselt.
Ez a kettősség lett Meloni politikájának egyik legfontosabb jellemzője. Nem adta fel saját politikai identitását, de nem is engedte, hogy az ideológiai konfliktusok veszélybe sodorják a kormányzást.
A migráció jó példa erre. Meloni kormánya szigorította az illegális bevándorlással és az embercsempészettel kapcsolatos szabályokat, visszatoloncolási és visszafogadási megállapodásokat kötött, valamint megpróbálta harmadik országokba kiszervezni a menedékkérelmek kezelését. Az albániai központok eredeti terve ugyan jogi akadályokba ütközött, de a kormány migrációs politikája európai szinten is napirenden tartotta az illegális bevándorlás visszaszorításának kérdését.
Meloni ráadásul azt is elérte, hogy az olasz álláspont egyes elemei bekerüljenek az európai viták közé. Júliusban már arról beszélt, hogy az EU migrációs politikája az Olaszország által korábban szorgalmazott irányba mozdul el. Tehát, nem háborúzott Brüsszellel, hanem az Európai Uniót próbálta megváltoztatni.
Meloni másik fontos felismerése az volt, hogy nem kell minden választási ígéretét egyszerre megvalósítania ahhoz, hogy megőrizze támogatottságát. A nagy alkotmányos átalakítások közül több elakadt. A bírói reform népszavazáson kudarcot vallott, a miniszterelnök közvetlen megválasztását célzó intézményi változtatás pedig szintén nem valósult meg. A regionális autonómia reformja ugyancsak komoly jogi akadályokba ütközött. Ezzel szemben a kormány olyan területeken tudott látványosabban cselekedni, amelyek a hétköznapi választó számára közvetlenül érzékelhetők: közbiztonság, illegális migráció, adópolitika és szociális támogatások.
A kormány megszüntette a korábbi, széles körű állampolgári jövedelemtámogatási rendszert, szigorította a jogosultsági feltételeket, miközben adócsökkentési intézkedéseket is bevezetett. A közbiztonsági jogszabályok pedig szigorúbb fellépést tettek lehetővé többek között a rendbontással, az illegális koncertekkel és a fiatalkoriakkal szembeni erőszakkal szemben.
Meloni ezzel egyszerre két választói elvárásnak próbált megfelelni. A politikai irányt jobboldalon tartotta, miközben kormányzati stabilitást kínált a mérsékeltebb szavazóknak. A jobboldali választóknak eredményeket, a mérsékelteknek stabilitást kínált.
A koalíciós kormányban Matteo Salvini Ligája és a Forza Italia érdekei számos kérdésben eltérnek Meloni Olaszország Fivérei pártjának álláspontjától. A koalíciós viták ugyanis időről időre nyilvánosságra is kerültek, különösen az uniós politika, a gazdaság és a védelmi kiadások kérdésében.
A konfliktusok ellenére azonban egyik koalíciós partner sem vállalta fel a kormány megbuktatásának kockázatát. Ez Meloni egyik legnagyobb politikai eredménye, hogy nem szüntette meg a koalíción belüli ellentéteket, hanem megtanulta kezelni azokat. Meloni ezzel nem engedte meg, hogy a koalíció szétesése maga alá temesse.
Meloni politikai kommunikációjának egyik legfontosabb eleme, hogy nem próbálta mindenáron elkerülni a konfliktusokat. A támadásokat gyakran úgy használta fel, hogy azok megerősítsék a saját táborának összetartását.
A baloldal bírálatait rendszeresen úgy állította be, mint amelyek ugyanazt a politikai világot képviselik, amelynek a választók 2022-ben hátat fordítottak.
Brüsszellel szemben pedig már nem a teljes konfrontációt választotta. Inkább azt próbálta bizonyítani, hogy Olaszország érdekeit az EU-n belül is lehet keményebben képviselni. Ez fontos változás a korábbi olasz jobboldalhoz képest. Meloni ugyanis nem akarta eljátszani az európai politika kívülállójának szerepét. Azt akarja, hogy Olaszország az uniós döntéshozatal egyik központi országa legyen.
A külpolitikában ugyanez a pragmatizmus figyelhető meg. Meloni jó kapcsolatot épített ki Donald Trumppal, ugyanakkor nem fordult szembe az európai partnerekkel sem. Olaszország Ukrajna támogatásában is a nyugati táboron belül maradt, miközben Meloni igyekezett megőrizni saját mozgásterét Washington és Brüsszel között.
Elemzők szerint éppen ez a külpolitikai pragmatizmus vált Meloni egyik meghatározó jellemzőjévé. Nem ideológiai alapon választ szövetségest, hanem azt nézi, hogyan lehet az olasz érdekeket a lehető legjobban érvényesíteni. A történelmi hosszúságú kormányzási ciklus mögött azonban komoly problémák is vannak. Az olasz gazdaság növekedése továbbra is mérsékelt, a viszonylag alacsony bérek hosszú távú problémája nem oldódott meg, és több nagy reform nem valósult meg. A koalíciót pedig most jobboldalról újabb veszély fenyegeti.
Roberto Vannacci volt tábornok új pártja, a Futuro Nazionale népszerűsége szeptember elejére már 7,5 százalékos támogatottságot mutatott. Az egyik felmérés szerint ezzel megelőzte a koalícióban részt vevő Forza Italiát. Meloni Olaszország Fivérei ugyan továbbra is a legerősebb párt 26,8 százalékkal, de a jobboldali táboron belüli új erő megjelenése komoly kihívást jelent a 2027-es választás előtt.
Meloni tehát nem nyerte meg az összes háborút, de képes volt hatalmon maradni. Giorgia Meloni történetének talán legérdekesebb része éppen az, hogy kormányon más politikus lett, mint amilyen ellenzékben volt.
Megőrizte a jobboldali identitását, de visszavette a konfrontációt. Kemény maradt a migráció ügyében, de tárgyalt Brüsszellel is. Jó kapcsolatot ápolt Washingtonnal, de nem szakított Európával. Nagy reformokat ígért, de amikor azok elakadtak, nem engedte, hogy ez kormányválsággá váljon.
Ezért a szeptember 4-i rekord nem pusztán egy statisztikai adat.
Meloni legnagyobb teljesítménye az, hogy Olaszországban, ahol a kormányok rendszerint gyorsan felőrlődnek a koalíciós konfliktusokban, képes volt a saját politikai táborát egyben tartani, miközben a mérsékeltebb választókat sem riasztotta el. Ezt talán nevezhetjük Meloni-modellnek is, amelynek lényege: kevesebb ideológia, több hatalomtechnika.
A kérdés most már nem az, hogy túléli-e a következő kormányválságot?
Hanem az, hogy a 2027-es választáson a Meloni-modell képes lesz-e újabb ciklust biztosítani számára. Mert a rekordot szeptember 4-én már megszerzi. A következő rekordhoz azonban már nem elég túlélni, újra választást kell nyerni.
