Rájár a rúd Aszad elhagyott híveire

Feltétlenül támogatták az elűzött Aszadot és annak rendszerét az alaviták, s ezért meg is bűnhődnek - így, jelen időben. Anno a népesség hozzávetőlegesen három millió főt tett ki, melyből a polgárháborút megelőzően nagyjából 2,6 millió élt Szíriában míg a többi Libanon északi- és Törökország déli részén szétszórtan. A helyi lélekszám amúgy az ország teljes népességének jelentős hányadát, tizenkét százalékát takarta - azaz szerénynek egyáltalán nem volt nevezhető.

Miután Aszadot és híveit a lázadók elkergették, azonnal megindult a zaklatásuk és intézményes, hol központi utasításra, hol spontán akciókra alapozott kőkemény üldözésük. Annak ellenére is, hogy magukat az alavitákat sem kell félteni, ha a fegyveres erőszak - estünkben immár az önvédelem - kerül szóba. Egyes becslések szerint az elmúlt bő két esztendőben alsó hangon három-négyszázezren menekültek külföldre, de van olyan statisztika is, amely - a teljes polgárháborús veszteséget is bekalkulálva - csaknem hatszázezer földönfutóvá tett emberrel számol.

A népcsoport története igen tarka, s ha egy mondatban akarnánk összefoglalni, akkor azt kellene mondanunk, hogy az mindenki által lelkesen üldözött alaviták idővel megtanultak alkalmazkodni és a lehetőség szerint hozzásimulni a mindenkori hatalomhoz. A második világháborút követően Szíria és Libanon is lerázta a kéretlen francia igát, majd 1966-ban Damaszkuszban olyan hatalom jött létre, amelynek a birtokosa a többségében alavitákból álló Baasz Párt lett. Ezt követően 1970-ben a dettó oda tartozó Háfez el-Aszad ült „trónra„. A família család (kezdeti) sikerei nyomán pedig az alavita közösség vált az ország politikai életének legfontosabb tényezőjévé - annak ellenére is, hogy Háfez és Bassár elnökök alapvetően egy világi elvekre épülő, szekuláris rendszert hoztak tető alá.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a többség számára az alaviták uralma a 2000-es évekre egyértelműen elnyomásként volt érzékelhető, így érthető, hogy most szinte egyöntetűen fordultak ellenük. Az pedig szinte hab a tortán, hogy e népcsoport a vallásával sem vívta ki a környéken élő muszlimok szimpátiáját. Ami menten érthető lesz, ha tudjuk, az alaviták „nem evilági" nézetei egyaránt tartalmaznak gnosztikus, újplatonikus, muszlim és keresztény elemeket. E mixtúra alapján pedig az iszlám - esetünkben a térségben masszív többségnek számító szunnita - vallásfilozófusok és tanítók eleve kétségbe vonják, hogy az alavitizmus valójában az iszlám vallás részének tekinthető-e.

Ha pedig nem az, akkor nyugodtan el lehet őket nyomni.

Akár hogy is tekintjük, annyi nagy biztonsággal kijelenthető, manapság nem jó alavitának lenni - sem a széthullott és konfliktusoktól szabdalt Szíriában, sem bármelyik szomszédos területen, ahol ugyancsak ferdén néznek a hatalomból kiesett népcsoport tagjaira.