Az iráni háború miatt egymás torkának estek a nyugati szövetségesek

Washington, az eddigi gyakorlattól eltérően, nem kért támogatást NATO szövetségeseiktől, talán azért is, mert az amerikai döntéshozó központban biztosak lehettek az elutasításban. Itt most elsősorban a nyugat európai államok viselkedéséről van szó, amelyek eddig az amerikaiak oldalán többnyire részt vettek a közel-keleti konfliktusok katonai megoldási erőfeszítéseiben.

Ha az ezzel kapcsolatos mostani helyzetet összehasonlítjuk a 2003-as több nemzetiségű Irak elleni támadással, akkor drámai képet kapunk.

Az iraki vezető ellen szervezett 2003-as koalícióban elsősorban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország vett részt, de további 30 ország különböző támogatást adott a katonai műveletekhez. Így például, Spanyolország, Olaszország, Dánia, Hollandia, Portugália, Csehország, Magyarország, Románia, Bulgária, hogy csak a NATO országokat említsük.

A kérdés az, hogy mikor és miért indult el az a folyamat, ami odavezetett, hogy az Egyesült Államok kénytelen volt lemondani – itt elsősorban a nagy nyugat-európai országokról beszélünk –szövetségeseik támogatásáról és miért volt elkerülhetetlen ez a törés?

Amerika és az európai országok egymástól történő stratégiai eltávolodása 2015-ben kezdődött, egy évvel azután, hogy az Iszlám Állam elleni háború megindult, de akkor még senki sem gondolt bele, hogy ez történelmileg rövid időn belül milyen súlyos következménnyel járhat.

Ennek gyakorlati indoka az volt, hogy Németországban és az EU többi államában munkaerőhiány lépett fel. Az egész persze csak egy „mese” volt, mert már az addigi tapasztalatok is azt mutatták, hogy a migránsoknak eszük ágában sincsen dolgozni, jól megélnek a szociális juttatásokból.

Az EU pedig ezt a „munkaerő” narratívát, éppen az Iszlám Állam brutalitását ürügyül használva, egy „szirupos” humanitárius mázzal is „leöntötte”. Az egész 2015-ös év mai szemszögből paradox helyzetet teremtett, mert éppen az iráni forradalmi gárda figyelmeztette az EU-t, hogy a békés potenciális munkavállaló álarca mögé bújva, sok terrorista érkezik Európába.

Ez a folyamat nem volt más, mint az európai népességcsere felgyorsítása, ami azóta is tart. Nézzük meg, hogy mit mutatnak annak a két renitens NATO-országnak – Spanyolország és Nagy-Britannia – az adatai, amelyek megtagadták Washingtontól a területükön lévő amerikai támaszpontok használatát az iráni háborúban. Madrid és a hozzá tartozó közigazgatási terület lakosságának 25 százaléka migráns.

Ami az egészben a legdöbbenetesebb, hogy csak egy évtized kellett ahhoz, hogy a nyugat-európai társadalmak szerkezete úgy megváltozzon, hogy az már politikai tényezővé váljon. Ha egy európai társadalomban az iszlám hívei nagy arányt képviselnek, akkor ezt nem lehet már figyelmen kívül hagyni.

Keir Starmer brit miniszterelnök nem is köntörfalazott. Mint mondta, a jelenlegi iráni–izraeli konfliktusban „egyszerűen nem engedheti meg magának”, hogy Izrael mellé álljon, „mert neki ez belpolitikai kérdés, ott vannak benn a muszlim tömegek.

Az előrejelzés sem valami rózsás. Mert elkerülhetetlen, hogy a nyugat-európai országok fegyveres testületeibe is növekedni fog a muszlim katonák aránya. Csak idő kérdése: mikor alakul ki egy olyan helyzet, hogy ott is figyelembe kell venni az iszlámhívők világnézetét.

Ami biztosnak látszik: a nyugat-európai országok a jövőben már nem viselhetnek háborút egy iszlám állam ellen.

Mint ahogy ez már Donald Trump amerikai elnök gondolatában már meg is jelent. Az új washingtoni nemzetbiztonsági stratégiájában ez már hivatalos formát is öltött. E szerint, az ellenőrizetlen migráció Európa teljes kulturális összeomlását idézheti elő.