Hollywood azt szerette volna, ha Hedy Lamarr egyszerűen csak álljon a kamera előtt és mindig gyönyörű legyen. Ő azonban munka után hazament, elővette a rajzeszközeit és azon gondolkodott, hogyan lehetne megakadályozni, hogy az ellenség rádiójelekkel eltérítsen egy torpedót. Kevés pályafutásban fér meg ilyen természetességgel a vörös szőnyeg és a haditechnikai fejlesztés.
Hedy Lamarr 1914-ben Hedwig Eva Maria Kiesler néven született Bécsben, jómódú zsidó családban. Apja bankigazgató volt és Lamarr későbbi visszaemlékezései szerint már gyerekkorában arra biztatta lányát, hogy ne csak használja a gépeket, hanem próbálja megérteni is, hogy azok miként működnek.
A filmvászon azonban gyorsabban találta meg, mint a mérnöki pálya.
Európai színésznőből az 1930-as évek végére az MGM hollywoodi sztárja lett. Louis B. Mayer stúdiója egzotikus szépségként építette fel és hamarosan olyan színészek oldalán játszott, mint Clark Gable, Spencer Tracy vagy James Stewart.
A közönség pedig az arcát nézte a mozivásznon.
Lamarr azonban gépek tervrajzait rajzolgatta esténként.
A probléma, amelyet egy torpedó vetett fel
A második világháború elején a rádióval irányított fegyvereknek volt egy súlyos gyengepontjuk.
Ha egy torpedót rádiójellel vezérelnek, az ellenség megpróbálhatja felismerni a használt frekvenciát, majd erős zavarójelet küld vissza ugyanazon frekvencián. A kapcsolat megszakad és a fegyver pedig máris elveszíti az irányítást.
Lamarr azon kezdett gondolkodni, hogyan lehetne ezt kivédeni.
Az alapötlet zseniálisan egyszerű volt:
mi lenne, ha az adó és a vevő nem maradna ugyanazon a rádiófrekvencián?
Ehelyett előre meghatározott sorrend szerint folyamatosan „ugrálnának” egyik frekvenciáról a másikra. Az ellenségnek így nem egyetlen csatornát kellene blokkolnia, hanem követnie kellene a folyamatosan változó jelet.
Ma ezt frequency hoppingnak, frekvenciaugratásnak nevezzük.
Csakhogy volt egy komoly probléma.
Az adónak és a torpedó vevőjének tökéletesen egyidőben, egyszerre kellett volna frekvenciát váltania.
És itt lépett be a történetbe egy ember, akinek látszólag semmi keresnivalója nem lett volna egy fegyverfejlesztési projektben.
Egy zeneszerző.
A zenész, akinek a zongora adta az ötletet
George Antheil amerikai avantgárd komponista különösen vonzódott a mechanikus hangszerekhez. Hírhedt Ballet Mécanique című művében több gépzongorával is kísérletezett.
Lamarr és Antheil rájöttek, hogy ugyanaz az elv, amelynek segítségével egy perforált papírtekercs előre meghatározott sorrendben vezérli a gépzongora hangjait, elméletileg rádiófrekvenciák váltogatására is használható.
Az általuk kidolgozott rendszer 88 frekvenciát alkalmazott.
Nem véletlenül.
Egy zongorának is 88 billentyűje van.
Az adóban és a torpedóban futó, összehangolt perforált tekercsek ugyanabban a pillanatban változtatták volna meg a használt frekvenciát. Ha az ellenség az egyiket megzavarta, a jel már ugrott is tovább.
Lamarr és Antheil 1941 júniusában nyújtották be szabadalmi kérelmüket. Az amerikai 2 292 387-es számú, „Secret Communication System” című szabadalmat 1942. augusztus 11-én kapták meg.
Lamarr neve a dokumentumban még Hedy Kiesler Markeyként szerepelt, akkori férje neve után.
Ez már nem hollywoodi legenda.
Ez ott van az amerikai szabadalmi nyilvántartásban.
A haditengerészet azonban nem ismerte fel ennek a jelentőségét
Itt kezdődik a történet kevésbé meseszerű része.
Gyakran úgy mesélik, hogy az amerikai haditengerészet egyszerűen kinevette Lamarrt, mert nő és színésznő volt.
A valóság ennél sokkal összetettebb volt.
A gépzongoratekercsekre épülő elektromechanikus rendszer haditengerészeti alkalmazása az 1940-es évek technikai környezetében nehézkes és terjedelmes lett volna. Egy torpedóban minden centiméter számított, miközben a megbízható szinkronizálás sem volt egyszerű feladat.
A Navy ezért nem alkalmazta Lamarrék rendszerét a háborúban.
Az is igaz ugyanakkor, hogy Lamarr műszaki képességeit a kor társadalmi közege aligha kezelte ugyanúgy, mint egy hivatásos férfi mérnökét. A hollywoodi sztárnak inkább azt javasolták, hogy ismertségét a háborús kötvények népszerűsítésére használja.
Így is tett.
A találmány pedig bekerült a fiókba.
És akkor évtizedekkel később visszatért az alapötlet
A frekvenciaugratás gondolata azonban nem halt el.
Az elektronika fejlődésével az 1950-es és 1960-as években a szórt spektrumú kommunikáció különféle formái egyre fontosabbá váltak a katonai rendszerekben.
Itt azonban érdemes óvatosan bánni azzal a mára népszerű állítással miszerint, „Hedy Lamarr találta fel a Wi-Fit.”
Nem.
Nem találta fel sem a Wi-Fit, sem a GPS-t, és a Bluetoothot sem.
Az általa és Antheil által kidolgozott frekvenciaugratás a spread spectrum, vagyis szórt spektrumú kommunikáció egyik technikai családjához tartozik. A Bluetooth például valóban alkalmaz frekvenciaugrásos módszereket, míg a Wi-Fi különböző generációi más szórt spektrumú és később OFDM-alapú megoldásokat használtak.
Lamarr találmánya tehát nem egyenes vonalban vezetett a mai Wi-Fi routerig.
Technikatörténeti jelentősége ettől még valós.
Azt mutatta meg, hogy a kommunikáció ellenállóbbá tehető, ha a jel nem marad kiszolgáltatva egyetlen fix frekvenciának.
Fél évszázadot kellett várnia az elismerésre
Mire a világ igazán felfigyelt Lamarr műszaki munkájára, hollywoodi pályafutása már régen véget ért.
1997-ben George Antheillel együtt megkapta az Electronic Frontier Foundation Pioneer Awardját. A történet szerint, amikor értesítették az elismerésről, az idős Lamarr mindössze ennyit mondott:
„It's about time.” – Éppen ideje volt.
Hogy a frappáns mondat pontos formájában hangzott-e el, azt különböző visszaemlékezésekből ismerjük, de tökéletesen összefoglalja a helyzetet.
Lamarr 2000-ben, 85 évesen halt meg Floridában.
2014-ben posztumusz bekerült az amerikai National Inventors Hall of Fame tagjai közé.
Hollywood az arcát őrizte meg, a történelem lassan az eszét is
Hedy Lamarr történetét ma könnyű túlszínezni.
Nem volt képzett villamosmérnök.
Nem egyedül alkotta meg a modern vezeték nélküli kommunikációt.
És a frekvenciaugratás gondolatának is voltak korábbi technikai előzményei.
De mindez semmit nem vesz el abból, ami valóban megtörtént.
Egy világhírű filmszínésznő a második világháború közepén felismerte a rádióvezérlés egyik alapvető sebezhetőségét, majd egy zeneszerzővel együtt működőképes elvi megoldást dolgozott ki rá és szabadalmat is kapott.
Hollywood évtizedeken át azt kérdezte tőle, hogyan lehet valaki ennyire szép.
A technikatörténet végül feltett egy sokkal érdekesebb kérdést:
hogyan nem vettük észre hamarabb, hogy közben milyen okos volt?
Forrás: Hedy Kiesler Markey és George Antheil: Secret Communication System, US Patent 2,292,387 (1942); Electronic Frontier Foundation – Pioneer Awards; National Inventors Hall of Fame – Hedy Lamarr életrajzi és találmánytörténeti dokumentáció. Lamarr életéről és frekvenciaugratásos rendszeréről szóló technikatörténeti feldolgozások.
