A hidegháború egyik legnyugtalanítóbb kérdése nem az volt, hogy túléli-e egy katona az atomrobbanást. Hanem az, hogy ha túléli, utána még hány órán át képes parancsot végrehajtani, fegyvert használni, járművet vezetni vagy egyszerűen talpon maradni. Az Egyesült Államok hadvezetésének adatok kellettek. Cincinnati egyik kórházában pedig voltak emberek, akikből adatot tudtak kinyerni.
1960 és 1971 között 88 előrehaladott daganatos beteg vett részt a Cincinnati Egyetemen egy Eugene Saenger radiológus vezette programban. A betegek egész testet vagy annak jelentős részét érintő, az akkori mércével is nagy dózisú sugárkezelést kaptak.
A kutatást részben az amerikai Védelmi Minisztérium finanszírozta.
És itt kezd igazán kényelmetlenné válni a történet.
Saenger és munkatársai később azzal érveltek, hogy a besugárzásnak terápiás célja is volt. Olyan, hátrányoshelyzetű daganatos betegekről volt szó, akiknél a hagyományos kezelési lehetőségek nem jöhettek szóba.
A Pentagon azonban másra volt kíváncsi.
Arra, hogyan reagál az emberi szervezet nagy dózisú ionizáló sugárzásra. Mennyi idő alatt jelentkezik hányinger? Hogyan változik a vérkép? Romlik-e a gondolkodás, a koordináció, a fizikai teljesítmény?
Röviden összefoglalva, arra voltak kíváncsiak, hogy mi történne egy katonával egy nukleáris csatatéren?
A beteg kezelést látott, a Pentagon adatot
Ez a kettősség lett később az ügy központi kérdése.
Lehetséges-e ugyanazt az eljárást egyszerre gyógykezelésként és katonai kísérletként alkalmazni?
Elvben igen.
Etikailag azonban csak akkor, ha a beteg pontosan tudja, miben vesz részt, milyen veszélyeket vállal és milyen célból gyűjtik róla az adatokat.
A későbbi vizsgálatok szerint éppen itt voltak súlyos problémák.
A korai években alkalmazott beleegyezési gyakorlat messze elmaradt attól, amit ma valódi tájékozott beleegyezésnek nevezünk. Több beteg és családtag később úgy emlékezett vissza, hogy azt hitték, egyszerűen egy újabb rákkezelést kapnak.
Azt, hogy az amerikai hadseregnek is kutatási érdeke fűződik az eredményekhez, nem feltétlenül értették vagy nem közölték velük egyértelműen.
És itt nem egyetemi hallgatókról beszélünk, akik néhány dollárért vállaltak egy laboratóriumi tesztet.
Súlyosan beteg, gyakran haldokló emberekről volt szó.
Hányás, gyengeség és aztán újabb tesztek
A nagy dózisú sugárzás hatása brutális lehet.
A betegek között jelentkezett hányinger, hányás, étvágytalanság, fáradtság és jelentős vérképváltozás. A kutatócsoport nemcsak ezeket a testi tüneteket rögzítette.
A katonai szempontból különösen értékes információ az volt, mennyire marad működőképes az ember a besugárzás után.
Ezért bizonyos résztvevőknél pszichológiai, kognitív és teljesítményteszteket is végeztek. Vizsgálták, hogy mennyire tudnak figyelni, feladatot megoldani, mennyire romlik szellemi vagy fizikai teljesítményük.
A kórházi ágy mellett így furcsa módon ott állt egy láthatatlan csatatér is.
Az orvos egy rákos beteget látott.
A katonai kutató egy hipotetikus besugárzott katonát.
A kettő pedig ugyanaz az ember volt.
Különösen kényes kérdés volt, hogy kik kerültek a programba
A résztvevők jelentős része társadalmilag kiszolgáltatott helyzetű volt és az afroamerikai betegek aránya is feltűnően magasnak bizonyult.
Ez később különösen súlyossá tette az ügyet.
Az amerikai orvostörténet ugyanis más példákat is ismer arra, amikor szegény, kisebbségi vagy kevés érdekérvényesítő képességgel rendelkező emberek váltak kutatások alanyaivá.
A legismertebb talán a tuskegee-i szifiliszkísérlet volt, amelyben afroamerikai férfiaktól tartották vissza a megfelelő kezelést azért, hogy a betegség természetes lefolyását tanulmányozhassák.
A két eset természetesen nem azonos.
De ugyanaz a kérdés merül fel:
vajon ugyanezt megtették volna olyan emberekkel is, akiknek több pénzük, jobb ügyvédjük és nagyobb társadalmi befolyásuk van?
Saenger haláláig védte a programot
A történetet leegyszerűsíteni sem lenne tisztességes.
Eugene Saenger nem úgy tekintett magára, mint aki betegeket áldozott fel a Pentagon kedvéért. Élete végéig azt hangsúlyozta, hogy az érintettek előrehaladott rákban szenvedtek, és a besugárzásnak orvosi indoka is volt.
Támogatói arra is rámutattak, hogy a sugárkezelés akkori lehetőségei és etikai szabályai jelentősen különböztek a maiaktól.
Csakhogy az erkölcsi probléma nem tűnik el attól, hogy 1965-ben mások voltak a szabályok.
A második világháború után már létezett a Nürnbergi Kódex, amelynek egyik alapelve az önkéntes beleegyezés volt.
A kérdés tehát akkor is kérdés volt.
Legfeljebb kevesebben tették fel hangosan.
Évtizedekkel később nyílt ki a dosszié
A cincinnati program sokáig nem volt széles körben ismert.
Az 1990-es években azonban Amerika elkezdte feltárni a hidegháború alatt végzett emberi sugárkísérleteket.
Bill Clinton elnök 1994-ben létrehozta az Advisory Committee on Human Radiation Experiments nevű bizottságot. A testület több évtizednyi titkosított és elfeledett kutatási programot vizsgált át, a Cincinnati Egyetem kísérleteit is.
A bizottság jelentése nem egyszerű horrorlistát készített. Megpróbálta az akkori szabályok és a mai etikai elvek alapján is értékelni, mi történt.
A cincinnati esetnél különösen a tájékozott beleegyezés hiányosságai, a katonai kutatási cél és a kiszolgáltatott betegpopuláció vált kritikussá.
Családtagok később jogi útra terelték az ügyet és a történet végül, peren kívüli kártérítési megállapodással lezárult.
Pénzzel azonban nehéz megválaszolni azt a kérdést, amely az egész történet mélyén maradt.
Mikor lesz a betegből kísérleti alany?
A cincinnati sugárprogram azért különösen nyugtalanító, mert nem lehet egyszerűen rámutatni egyetlen pillanatra és azt mondani: itt kezdődött az ördögi kísérlet.
Nem koncentrációs táborban történt.
Nem őrült tudós dolgozott pincében.
Orvosok, egyetem, kórház, katonai megrendelő és tudományos célok találkoztak.
Minden lépésnek lehetett valamilyen racionális magyarázata.
A végeredmény mégis olyan rendszer lett, amelyben halálosan beteg emberek testéből egy lehetséges atomháborúhoz gyűjtöttek adatokat, miközben ők maguk nem feltétlenül értették teljesen, milyen kutatás részévé váltak.
Talán éppen ettől fontos ez a történet.
Az emberiség orvosi etikát nem azért találta ki, mert minden kutató szörnyeteg.
Hanem azért, mert néha teljesen józan, képzett és magukat jó szándékúnak tartó emberek is eljuthatnak oda, hogy a betegben már nem elsősorban embert, hanem értékes adatpontot látnak.
És ennél veszélyesebb pillanat kevés van egy kórházban.
Források: az amerikai Advisory Committee on Human Radiation Experiments 1995-ös jelentése. A Cincinnati Egyetem teljes-test besugárzási programjának fennmaradt kutatási anyagai és az ügy későbbi orvostörténeti, bioetikai feldolgozásai.
