1972. május 21-én a Szent Péter-bazilika látogatói olyasmit láttak, amit addig elképzelhetetlennek tartottak. Egy férfi átugrott a korláton, kalapácsot rántott elő, és ütni kezdte Michelangelo Pietàját. A támadó neve Tóth László volt. Magyar származású ausztrál.
Igen, ez az a pillanat, amikor a magyar ember legszívesebben csendben hátrébb lépne egyet.
Michelangelo mindössze a húszas éveiben járt, amikor 1498–1499 körül kifaragta a Pietàt. A Carrarából származó márványból készült alkotás Szűz Máriát ábrázolja, ölében a keresztről levett Krisztussal. A szobor évszázadokon át túlélte háborúk, politikai fordulatok és pápák hosszú sorát.
Aztán jött egy ember kalapáccsal.
Tóth László 1938-ban született Magyarországon, később Ausztráliába emigrált. A hetvenes évek elején Rómába költözött és egyre erősebben meg volt győződve arról, hogy különleges vallási küldetése van. Levelekkel próbált kapcsolatba lépni a Vatikánnal és VI. Pál pápával is találkozni akart. A kérését nem teljesítették.
1972 pünkösdvasárnapján azonban Tóth nem beszélgetni érkezett.
A Szent Péter-bazilikában a Pietàhoz lépett, átjutott a korláton, elővette geológuskalapácsát, és ütni kezdte a szobrot. A szemtanúk szerint közben angolul kiabálta:
„Én vagyok Jézus Krisztus – feltámadtam a halálból!”
Nagyjából tizenöt ütést mért a márványra, mielőtt megfékezték. A néhány másodperces támadás pusztító eredményt hozott. Szűz Mária bal karja letört, az orra és egyik szemhéja súlyosan megsérült és számos kisebb márványdarab szakadt ki a szoborból.
A káoszban különös jelenetek következtek. A szétszóródott márványtöredékek közül néhányat látogatók egyszerűen felvettek és magukkal vittek, mintha egy művészettörténeti katasztrófa hirtelen szuvenírvásárrá változott volna. A legtöbb darabot szerencsére sikerült összegyűjteni.
Tóthot végül nem egy vatikáni őr, hanem a beszámolók szerint Bob Cassilly amerikai szobrász segített lefogni, mielőtt a rendőrség őrizetbe vette.
A világ sajtója döbbenten számolt be az esetről. Nem pusztán egy értékes műtárgy rongálódott meg, hanem a katolikus világ egyik legismertebb szent helyén támadták meg a reneszánsz egyik legnagyobb mesterművét. A történet ráadásul minden olyan elemet tartalmazott, amely garantálta a címlapot: vallási téveszme, őrjöngő támadó, Michelangelo és a Vatikán.
A magyar származás külön érdekességet adott az ügynek. Tóth azonban ekkor már Ausztráliában élt és az esetet természetesen semmilyen értelemben nem lehet „magyar tettként” értelmezni. Mégis nehéz nem összerezzenni, amikor az ember azt olvassa, hogy a Pietà történetének legnagyobb modern kori károkozója egy Tóth László nevű magyar emigráns volt.
Nem éppen az a névjegy, amelyet az ember szívesen hagy Rómában.
A hatóságok hamar arra jutottak, hogy Tóth súlyos pszichés problémákkal küzd. Nem indult ellene hagyományos büntetőper. Elmeállapota miatt pszichiátriai intézetbe került, ahol körülbelül két évet töltött. Ezután kiutasították Olaszországból és visszatért Ausztráliába. 2012-ben halt meg.
A mű helyreállítása egészen másfajta türelmet igényelt.
A restaurátorok több tucatnyi, egyes beszámolók szerint közel száz márványtöredéket gyűjtöttek össze és illesztettek vissza. A legkényesebb feladat Szűz Mária arcának rekonstrukciója volt. Az orr pótlásához olyan márványt használtak, amelyet a szobor kevésbé látható részéről vettek, hogy anyagában és színében a lehető legközelebb álljon az eredetihez.
A helyreállítást rendkívüli alapossággal végezték el és hónapokkal később a Pietà ismét bemutatható állapotba került.
De valami végleg megváltozott.
A támadás előtt a látogatók jóval közelebb mehettek Michelangelo remekművéhez. 1972 után a szobrot vastag, golyóálló üveg mögé helyezték, ahol ma is látható. Az üvegfal tulajdonképpen Tóth László legmaradandóbb „hozzájárulása” a művészettörténethez, bár ezt aligha nevezné bárki dicsőségnek.
Az esetnek van egy keserű tanulsága is. Egy műalkotás évszázadokon át túlélheti az időjárást, háborúkat és történelmi fordulatokat, miközben néhány másodpercnyi emberi őrület elegendő ahhoz, hogy majdnem helyrehozhatatlanul megsérüljön.
A Pietà szerencsére túlélte Tóth Lászlót is.
Michelangelo neve ma ugyanúgy a zsenialitást jelenti, mint ötszáz éve.
Tóthé pedig legfeljebb arra emlékeztet bennünket, hogy nem minden magyar név hallatán húzhatjuk ki büszkén magunkat.
