Ma már misztikusnak hatnak, pedig régen akár száz millió ember használta a római számokat.
Közös európai kultúrkincseink a római számok. Az alapforma viszonylag egyszerű: az I= 1, V = 5, X = 10, L = 50, C = 100, D = 500 és az M = 1000. A velük leírható legnagyobb, a jelölőrendszer szigorú szabályait őrző szám jó ideig a 3999 volt. Ugyan kissé nehezen silabizálható ki, de az említett érték az antikvitásban a MMMCMXCIX forma volt. Könnyen belátható, ezt CX-el fölszorozni manapság kissé gyöszös lenne, pláne, hogy négyezren túl is van élet.
Utóbbira hamarosan Rómában is rájöttek, így a praktikum jegyében a százat jelentő C betűt (már ha a fentebb említett négyezer fölött jártak) első körben simán megfordították - s így kaptak egy „Ɔ” formát. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy ezzel csak szegény nebulókat lehet a halálba kergetni, így megint támadt egy (immár ténylegesen) jobb ötletük - mely alapján elkezdték a betűket keretezni.
Egy vízszintes vonal a betű felett ezerszerest, a betű mindkét oldalán szereplő függőleges vonal pedig százszorost jelölt. Így lett az egyből (I) egy kalappal ezer, a kalapos V-ből ötezer - míg ha a V kapott még két oldalvonalat is, menten félmilliót ért.
Különc matematikusok ma is használják az antik számokat, de őszintén megmondva eléggé fárasztó effélékkel kalkulálni. Olyannyira, hogy az alkalmazásuk a XIV. században végképp kikopott s átvette helyét az arab módi. Korunkban leginkább sors-, fejezet és uralkodók sorszámozására használatosak. Ezen túl régi épületeken is láthatunk efféle jelalakokat - és persze ott a világháborúk osztályozása.
Amelyből remélhetően soha nem lesz III.
