Inkább a halál, mint a spártai erőleves

Az ókori görögök körében többféle magvas mondás járta - ezek közül az egyik szerint a spártaiak azért voltak oly legendásan bátrak és vállalkozó szelleműek a harcban, mert bárki inkább tízezerszer meghalna, mint hogy meg kelljen ennie „még egy tálnyi" „melasz dzómosz"-t. Ami nem is nagy csoda, lévén a mondott étel bárminek nevezhető, csak gusztusosnak nehezen.

Természetesen rögvest le kell szögezni, a mai ember kulináris fönntartásai csakis „kor-szerűek" lehetnek. Azaz könnyen lehet, hogy a hajdani lakedaimón lakossága meg - mondjuk - a mi gyorskajáink és/vagy paradicsomos húsgombócos konzerve láttán kezdene azonnal öklendezni - vagy minősített esetben a borotvaéles kardja és/vagy kellően hegyes dárdája után motozni.

Visszakanyarodva a címben említett „finomsághoz", az valójában nem volt más, mint holmi fekete leves. Készült pediglen főtt, de frissen csapolt vérből, disznóhúsból, sóból és ecetből. Az összetevők arányain persze nincsenek kibékülve a konyhatörténészek, de a spártai minák (436 gramm) száma valójában mindegy is. Lévén a főtt vér és az ecet már önmagában is olyan „formabontó" kombó, amit manapság legfeljebb csak igen nagy, kontinensnyi területet lefedő nélkülözés esetén tudna egy európai honpolgár - ha nem is jó ízűen, de legalább ímmel-ámmal - elfogyasztani.

A világtörténelem forgószínpadáról durván kétezer esztendeje letűnt vitéz nép konyhaművészete mellett, annak védelmében mindenképpen le kell szögezni, hogy a melasz dzómosz - így az antikvitás szerzői - (nagy eséllyel az ecet végett) jól bírta a klímát. E tény egy nehéz hadjárat esetén igen nagy előnyt jelentett, hiszen könnyedén lehetett a A-ból B-be hozni-vinni

Zárásként pedig érdemes beszúrni egy gondolatot a kiváló Plutarkhosztól, aki szerint a fekete levest az idősebb katonák olyan nagyra tartották, hogy csak ezt ették - míg a húst átengedték a fiataloknak...