Egy falat ormányt a mama kedvéért?!

Mentül' különlegesebb dolgot szolgáltak föl egy-egy római nagyúr ebédjén-vacsoráján, annál nagyobb híre támadt az esetnek. Ahogy nőtt a köztársaságból lett császárság polgárainak vagyona, úgy lett egyre extrémebb bizonyos rétegek étkezési szokása. Kiváló példát ad erre Marcus Apicius Gavius híres-hírhed szakácskönyve - vagy legalább is az a mű, amely neve alatt terjedt el. A szerző egy birodalom-szerte az ínyencségéről és tékozlásáról közismert ember volt Augustus és Tiberius uralkodása alatt, akinek nevét dőzsölései és öncélú pazarlásai emblematikus figurává tették.

Érdemes róla megjegyezni, életét önként dobta el: kiszámolta ugyanis, hogy a maradék - amúgy korabeli emberi ésszel nehezen fölfogható - tíz millió sestertiust kitevő vagyona elégtelen a fényűzés folytatására, így inkább hamar ható mérget vett be s lezárta a történetét.

Visszakanyarodva a speciális étkekhez és azok leltározójához, Apicius is említ olyan ínyencségeket, mint a sült vagy pástétomnak elkészített pávanyelv, a pácolt elefántormány vagy az ezzel-azzal töltött ízletesen barnára pirított fenyőrigó. Mivel a páváról az a mondás járja, hogy egy kevés kettő meg sok belőle elképzelhető, hány állat nyelvét kellett kiszedni egy-egy adag elkészítésének kedvéért. Talán nem lövünk nagyon mellé, ha azt feltételezzük, ez akkortájt is „csak egy" extrém és pénzszóró luxusfogás volt, amelyet a gazdagság és a dekadencia szimbólumaként eszegettek az arisztokraták, vagy a császárok és azok előkelő vendégei. Ugyancsak borítékolható, hogy a pávanyelv a szakácsszakma történelmében a legdrágább - és egyben a legkiválóbb alapanyagok - közé sorolt.

Kész szerencse, hogy ma már nem rendelhető efféle, mártásokkal körített menü a sarki restiben.

Ha már szóba került, érdemes pár mondatot vesztegetni az elefántormányra is. Ezt helyben, azaz Afrikában a népek ma sem dobják unottan a bozótba, de az elkészítési módjait a római korban járatták igazán a csúcsra. Töltötték ritka gombákkal, zöldséggel, sütötték, főzték, pácolták - egyszóval nem unták meg semmiféle formában. S az sem egészen érdektelen, hogy bár magában az Örök városban is akadt belőle példány, de nagy tömegben a fekete kontinensről szállították hajón a birodalom központjába. S mivel esetünkben egy romlandó húsféléről forog a szó, így a gyorsaságon túlmenően mindenképpen meg kellett oldaniuk a hűtést és tartósítást is a hajdani mészárosoknak...