Nem kíméli a magyar halgazdaságokat az aszály. Ami pedig esetleg itt-ott megmarad, azt majd föleszik hamarosan az útra kelő védett madarak - akiket amúgy hasonképp nyomaszt a vízhiány.
Apró földrajz: egy hektár tízezer négyzetméter. Eddig Magyarországon durván ezerhatszáz-akárhány hektárnyi halastó száradt ki totálisan - tehát ez picit több, mint 16 millió négyzetméter. A miheztartás végett érdemes leírni, egy standard nemzetközi focipálya területe 7140 négyzetméter, így ha erre a népszerű „telekméretre" kívánjuk kivetíteni a passzívumot, kerekítve 2.241 mérkőzőhelyet kapunk.
A legutóbbi elérhető, augusztus közepén készült s nyilvánosságra hozott statisztika szerint „addig" húsz gazdaságban nagyjából kétszáznyolcvan tonna hal pusztult el. Mivel azóta nem hullott mérhető csapadék szinte sehol, bátran alkalmazhatunk egy 1,2-es szorzót, így olyan 330 tonnát kapunk szaldónak. Ahhoz, hogy ezt a veszteséget valahogy elképzeljük, vegyünk példának egy átlagos, piacra kerülő pontyot középarányosan 2,5 kilogrammnak. Ha így cselekszünk, akkor megtudhatjuk, hogy az aszály (minimum) 132 ezer halat iktatott ki az életből.
Magyarországon karácsonykor becslések szerint körülbelül két-három millió pontyot eszünk meg. Azaz a veszteség a nagyobb mutató esetén is durván négy százalékot meghaladó mértéket takar. Persze tudjuk, mindez sokban függ az ünnepi áraktól, a felhozataltól, a vásárlókedvtől és az adott halak nagyságától, ám az aszály okozta iszonyatos károk bemutatására mégis megfelelőnek tűnik.
Ha a puszta számok felől közelítünk, akkor azt találjuk, az ágazat legkevesebb 1,5 milliárd forintos kárt szenvedett - eddig.
A halpusztulás amúgy egy viszonylag „faék" jellegű folyamat: A Dunántúlon például a völgyzárógátas tavak betápláló patakjai elapadtak, az Alföldön pedig a csatornák vízszintje süllyed kritikusra. A párolgás nyomán elsekélyesedő, egyre inkább felmelegedő vízben összeomlik az oxigénszint, ami aztán végzetes lesz a benne lévő élőlények számára.
A (gazdasági) kármentés ugyancsak pénznyelő művelet. A vízszivattyúzás és a mesterséges levegőztetés brutálisan sok villamosenergiát zabál, s a szárazság miatt visszaeső termésátlagok, s ennek szaldójaként száguldó takarmányárak sem segítik a gazdákat. S ha ez nem lenne elég, akkor az infláció és a vevői árérzékenység a másik oldalról szorítja satuba a termelőket. Ilyenkor persze az olcsó, jobb vízrajzi és meteorológiai viszonyok között lévő külhoni termelők is megmozdulnak, s igyekeznek letarolni a magyar (vagy az éppen vesztésre álló) piacot.
Természetesen a negatív spirál itt még nem ér véget, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk, miért kerül egyre többe a hazai hal - s miért éri meg akár Csehországból vagy még messzebbről idefuvarozni az import pontyokat.
