1926. október 31-én, Halloween napján meghalt az az ember, aki egész életében azt bizonygatta, hogy nincs olyan bilincs, lánc, lezárt láda vagy vízzel teli tartály, amelyből ne tudna kiszabadulni. Harry Houdini azonban ezúttal nem egy színpadi szerkezet foglya volt. Egy detroiti kórházi ágyon feküdt, súlyos hashártyagyulladással, miközben odakint már terjedt a történet, hogy a világ legnagyobb szabadulóművészét egyetlen ökölcsapás ölte meg.
Száz év elteltével ez a mondat még mindig jól hangzik.
Csak éppen nem ilyen egyszerű.
Houdini – eredeti nevén Weisz Erik – 1874. március 24-én született Budapesten. Családja néhány évvel később kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol a fiúból előbb artista és bűvész, majd a századforduló egyik első valódi világsztárja lett.
Nevét Jean-Eugène Robert-Houdin francia bűvésztől kölcsönözte, a „Harry” pedig amerikai életének része lett.
A világ azonban nem egyszerűen bűvészként ismerte meg.
Houdini azt csinálta, amit ma marketingnek neveznénk, csak jóval azelőtt, hogy a szó divatba jött volna.
Rendőrőrsökön kérte, hogy bilincseljék meg. Láncokkal a testén ugrott vízbe. Bezárták ládákba, cellákba, tejkannákba, majd a híres Chinese Water Torture Cell mutatványban fejjel lefelé függesztve eresztették vízzel teli tartályba.
A közönség mindig ugyanazért fizetett. Látni akarták, most talán tényleg nem sikerül neki kiszabadulni.
De Houdini mindig előkerült valahogy.
Az öltözőben kezdődött a legenda
1926 októberében Houdini Montréalban lépett fel.
Október 22-én a McGill Egyetem néhány hallgatója kereste fel az öltözőjében. Közöttük volt J. Gordon Whitehead, aki arról kérdezte Houdinit, igaz-e, hogy képes komoly ütéseket elviselni a hasán.
Houdini korábban valóban gyakran demonstrálta ezt.
A trükk azonban nem abból állt, hogy bárki bármikor kedvére hasba verheti.
Houdini megfeszítette hasizmait, felkészült, majd engedte az ütéseket.
A beszámolók szerint Whitehead ezúttal váratlanul többször is erősen hasba ütötte, mielőtt Houdini megfelelően felkészülhetett volna. A jelenlévők később úgy emlékeztek, hogy Houdini láthatóan fájdalmat érzett, de rövid idő után folytatta a beszélgetést.
Innen már szinte magát írja a legenda:
ütés → vakbélrepedés → halál.
Az orvostudomány azonban nem szereti az ilyen szép, egyenes történeteket.
Már előtte is beteg lehetett
Houdini a következő napokban egyre erősebb hasi fájdalommal és lázzal küzdött. Orvos látta, és vakbélgyulladás gyanúja merült fel.
Azt tanácsolták neki, hogy azonnal menjen kórházba.
Houdini azonban inkább fellépett.
Ez volt talán életének legrosszabb szabadulási kísérlete: megpróbált kiszabadulni a saját teste figyelmeztetései alól.
Detroitba utazott, és október 24-én még színpadra állt a Garrick Theatre-ben. A beszámolók szerint közel 40 fokos láza lehetett és az előadás alatt össze is esett, mégis végigcsinálta a műsort.
Ezután került a Grace Hospitalba. Megoperálták.
A vakbele átszakadt, a fertőzés pedig már a hasüregben terjedt. A korszakban még nem álltak rendelkezésre azok az antibiotikumok, amelyek néhány évtizeddel később alapvetően megváltoztatták volna az ilyen esetek túlélési esélyeit.
Houdini október 31-én meghalt.
52 éves volt.
De akkor az ütés ölte meg vagy sem?
Erre a tisztességes válasz az az, hogy nem tudjuk biztosan.
A korabeli halálok hashártyagyulladás volt, amelyet perforált vakbél okozott.
Az ütéseket sokáig közvetlen kiváltó okként kezelték. A mai orvosi értékelések azonban jóval óvatosabbak. A vakbélgyulladás jellemzően nem traumától alakul ki és lehetséges, hogy Houdini gyulladása már jóval a Whiteheaddel történt találkozás előtt megkezdődött.
Sőt egyes beszámolók szerint már korábban is rosszullétről, hasi kellemetlenségről panaszkodhatott.
Az erős ütések elméletileg ronthathattak egy már fennálló állapoton, de azt nem lehet bizonyítani, hogy nélkülük Houdini vakbele nem perforálódott volna.
Van azonban egy másik, jóval biztosabb tényező, Houdini túl sokáig halogatta a megfelelő kezelést.
Ha valami hozzájárult a tragédiához, az legalább annyira a makacssága lehetett, mint Whitehead ökle.
A férfi, aki az ördögöt is bizonyítékra kérte
Houdini életének különös iróniája, hogy miközben a színpadon mesterien teremtette meg a lehetetlen látszatát, a valódi természetfelettivel szemben kíméletlenül szkeptikus volt.
Édesanyja halála után különösen érdekelni kezdte a spiritualizmus. Szeánszokra járt, médiumokat figyelt, majd egyre határozottabban arra jutott, hogy sokan egyszerű bűvésztrükkökkel és csalással használják ki a gyászoló embereket.
Személyesen leplezett le médiumokat, rejtett szerkezeteket, titkos jelzéseket és különféle színpadi fogásokat.
Ez még Sir Arthur Conan Doyle-lal, Sherlock Holmes megalkotójával is összeütközésbe sodorta. Doyle mélyen hitt a spiritualizmusban, Houdini viszont azt mondta, hogy ha valaki természetfeletti képességekre hivatkozik, akkor bizonyítsa be azt.
Barátságuk végül éppen ezen tört meg.
Houdini halála után felesége, Bess Houdini éveken át szeánszokat tartott, mert férjével előre megbeszéltek egy titkos kódot, ha valóban létezik túlvilág, Houdini ezen keresztül próbál majd kapcsolatba lépni vele.
Hiteles üzenet soha nem érkezett.
A végső szabadulás elmaradt – a legenda viszont velünk maradt
Houdini halálát azért szeretjük egyetlen ütéshez kötni, mert dramaturgiailag tökéletes.
Az ember, aki azt állította, hogy teste szinte mindent kibír, találkozott valakivel, aki túl erősen próbára tette.
Csakhogy az élet ritkán ír ennyire szabályos forgatókönyvet.
Valószínűbb, hogy betegség, trauma, fájdalomtűrés, makacsság és késlekedő orvosi ellátás együtt alakította ki azt a tragédiát, amelyből később egyszerű legenda lett.
És talán ez méltó is Houdinihoz.
Egész életében azon dolgozott, hogy az emberek ne tudják eldönteni, pontosan hogyan csinálta.
Száz évvel később még a halálának történetében is maradt egy utolsó trükk, tudjuk, mi történt – csak azt nem teljes bizonyossággal, hogyan.
Forrás: Houdini halálának korabeli orvosi és sajtóbeszámolói. A McGill Egyetemen történt 1926. októberi incidens szemtanúinak későbbi vallomásai. Harry és Bess Houdini életrajzi dokumentumai. Library of Congress Houdini-gyűjteménye és történeti anyagai.
