Harminchat év alatt 159 parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték Magyarországon. Mindössze 32 kezdett ténylegesen dolgozni, az Országgyűlés pedig csupán 11 jelentést fogadott el. A TISZA most azt ígéri, hogy véget vet a következmények nélküli világnak. Ehhez azonban nem elég meghallgatni a múltat: válaszra is kell kényszeríteni.
Van a magyar politikának egy különös, harminchat éve ismétlődő szertartása. Kirobban egy botrány, megrendül a közbizalom, az ellenzék felelősöket követel, a kormány pedig bejelenti, hogy parlamenti vizsgálóbizottság alakul. Ettől kezdve látszólag mindenki megnyugodhat. A hatalom, mert tett valamit. Az ellenzék, mert kérdezhet. A sajtó, mert lesznek meghallgatások. Az érintettek pedig azért, mert tapasztalatból tudják, hogy mire elkészülne a jelentés, a közvélemény már egy másik ügyön háborodik fel.
A vizsgálóbizottság így válhat az eltussolás legudvariasabb formájává. Nem zárják le az ügyet, csak olyan hosszú folyosóra terelik, amelynek a végén már senki sem emlékszik pontosan arra, hogy honnan is indult.
A társadalom azonnali válaszokat kér, a parlament pedig hónapokkal későbbre ígér egy dokumentumot. A jelen idejű felháborodásból jövő idejű jelentés lesz. Mire pedig a jövő elérkezik, a politikai emlékezet rendszerint már máshol jár.
A kérdés most az, hogy a kétharmados többséggel kormányzó TISZA képes-e megszakítani ezt a hagyományt, vagy a „következmények nélküli ország” felszámolására létrehozott vizsgálóbizottságok maguk is a következmények nélküli ország újabb díszleteivé válnak.
Százötvenkilenc kezdeményezésből tizenegy elfogadott jelentés
A gyanú nem csupán rosszindulatú benyomás. Az Országgyűlés Hivatalának összesítése szerint 1990 és 2022 között 159 indítvány született parlamenti vizsgálóbizottság felállítására. Ezekből 130-at az ellenzék kezdeményezett. Ténylegesen azonban mindössze 32 bizottság kezdte meg a működését, és csupán 11 jelentést fogadott el végül az Országgyűlés.
Vagyis száz kezdeményezésből átlagosan húsz jutott el odáig, hogy egy bizottság valóban dolgozni kezdjen, hét pedig odáig, hogy a Ház elfogadjon az eljárás végén valamilyen következtetést. Arról már nincs hasonlóan áttekinthető, egységes kimutatás, hogy az elfogadott ajánlások közül mennyiből lett törvénymódosítás, intézményi reform, személyi következmény vagy akár csak későbbi kormányzati beszámoló. Az Országgyűlés hivatalos összesítése tehát, meglehetősen pontosan visszaigazolja a társadalmi tapasztalatot. A vizsgálóbizottság Magyarországon sokkal gyakrabban politikai ígéret, mint ellenőrizhető eredmény.
A rendszer ráadásul kétféleképpen tudott kudarcot vallani. Az első módszer az volt, hogy a bizottság létrejött, ülésezett, tanúkat hallgatott meg, majd nem sikerült közös jelentést elfogadnia. A második ennél is takarékosabb, a többség egyszerűen nem engedte megalakulni.
2014 és 2022 között összesen 28 vizsgálóbizottsági indítvány született, valamennyi ellenzéki kezdeményezésre. Egyetlen testület sem kezdett működni. A kétharmados többség nem elveszítette a parlamenti ellenőrzés egyik eszközét, hanem gyakorlatilag kihúzta a konnektorból.
Nem ügyészség, de nem is televíziós beszélgetőműsor
Egy fontos különbséget mégis meg kell őrizni. A vizsgálóbizottság nem nyomozó hatóság. Nem emel vádat, nem állapít meg büntetőjogi felelősséget, nem rendel el letartóztatást, és a meghallgatás végén nem vezetik el a tanút. Aki ezt várja tőle, az rossz ajtón kopogtat.
A bizottság feladata a politikai, intézményi és szabályozási felelősség feltárása. Annak megállapítása, hogyan működhetett rosszul az állam, melyik ellenőrzési kapu maradt nyitva, ki tudott a problémáról, kinek lett volna kötelessége intézkedni és mit kell megváltoztatni azért, hogy hasonló visszaélés ne történhessen meg újra.
A hatályos szabályozás szerint folyamatban lévő büntető-, polgári vagy közigazgatási eljárás tárgyát a parlament nem vizsgálhatja újra. Ez nem jogászi szőrszálhasogatás, hanem a hatalmi ágak elválasztásának alapja. A képviselő nem alkalmi ügyész, a bizottsági terem pedig nem lehet politikai bíróság. Az Országgyűlés tájékoztatója szerint a testület jelentést készít, amelyet a Ház megvitat, majd elfogad vagy elutasít.
A kudarc tehát nem az, hogy a meghallgatás végén nem csattan a bilincs. A kudarc ott kezdődik, amikor nincs bizonyítási terv, iratjegyzék, eseményvonal, felelősségi térkép és számonkérhető ajánlás. Amikor a képviselő azért kérdez, mert nála van a mikrofon, nem pedig azért, mert nála van az ügyet megvilágító dokumentum.
Ilyenkor a tanú nem válaszadó, hanem a saját történetének szerzője lesz.
A semleges kérdés önmagában nem hiba. A nyitott kérdésből váratlan információ is születhet. De ha nincs pontos visszakérdezés, nincs szembesítés dátumokkal, levelekkel és korábbi nyilatkozatokkal, akkor a meghallgatásból könnyen podcast lesz. Csak a végén még feliratkozni sem lehet.
Sok történet, kevés közös mondat
A rendszerváltás utáni parlamentarizmus tele van figyelmeztető példákkal. A Tocsik-ügyet vizsgáló testület mintegy tíz hónapon át dolgozott, mégsem tudott közösen elfogadott jelentést készíteni. A botrány politikai hatása ettől még jelentős volt. Személyi következményekkel, büntetőeljárásokkal és súlyos bizalomvesztéssel járt.
A tanulság kettős. Egy bizottság akkor is feltárhat fontos információkat, ha végül nem fogad el jelentést. Közös következtetés nélkül azonban minden politikai oldal azt viheti haza a meghallgatásokból, amit már előtte is gondolt.
Az olajbizottság hatalmas nyilvánosság előtt dolgozott, súlyos állításokat és látványos szereplőket vonultatott fel, jelentését azonban az Országgyűlés elutasította. A közvélemény azt érezhette, hogy valami óriási dolog történt, csak arra nem kapott világos választ, pontosan mi, kiknek a tudtával és milyen állami mulasztások miatt. A köd sűrűbb lett, miközben egyre több reflektort kapcsoltak fel.
A K&H-brókerbotrány ügyében 2003-ban létrehozott bizottság 2004 tavaszán közös jelentés és érdemi eredmény nélkül fejezte be működését. A büntetőeljárás később a maga útján haladt tovább, a parlamenti testület viszont nagyrészt pártpolitikai vitahellyé alakult.
Ez a magyar vizsgálóbizottságok egyik alapvető betegsége. A tagok elvileg közösen keresik a tényeket, politikailag azonban nem feltétlenül ugyanabban érdekeltek. A kormánypárti képviselő a korábbi hatalom felelősségét akarja bizonyítani. A korábbi kormánypárt igyekszik szűkíteni vagy relativizálni a történetet. A kisebb ellenzéki párt pedig olyan mondatot keres, amely bekerülhet az esti híradóba.
Nem ugyanazt a kirakóst rakják ki. Mindenki a saját képéhez válogatja a darabokat, majd csodálkoznak, hogy a végén nincs közös kép.
Öt bizottság egyszerre: elszámoltatás vagy ellenőrzési infláció?
A TISZA mögött álló parlamenti többség 2026 májusában öt nagy vizsgálóbizottság létrehozását támogatta. Külön testület foglalkozik a gyermekvédelem rendszerszintű válságával, a kegyelmi üggyel, a spontán privatizációval és az állami vagyonvesztéssel, a végrehajtási visszaélésekkel, valamint a Magyar Nemzeti Bank korábbi működésével.
Ez önmagában fontos változás a 2014 utáni gyakorlathoz képest. A parlament ismét használni kezdte az ellenőrzés egyik hagyományos eszközét. Az alapító határozatok határidőt, iratbekérési lehetőséget, megjelenési kötelezettséget és nyilvános jelentést írnak elő.
A végrehajtási visszaéléseket vizsgáló bizottság esetében még az is garanciális elem, hogy ha nem alakul ki többségi álláspont, a jelentéstervezetet és az eltérő véleményeket akkor is nyilvánosságra kell hozni. A testület létrehozásáról szóló határozat tehát papíron tanult a régi kudarcokból.
Csakhogy öt történelmi méretű ügy egyidejű feltárása könnyen ellenőrzési inflációhoz vezethet. Ha minden sebet egyszerre nyitnak fel, egyik kezelésére sem marad elegendő géz. A végrehajtási bizottság csaknem három évtized jogszabályait, kinevezéseit, díjazási gyakorlatát, kamarai működését és politikai kapcsolatait akarja áttekinteni, miközben több tucat ember meghallgatását tervezi.
A tanúk száma azonban nem teljesítménymutató. Hatvanöt meghallgatásból nem feltétlenül lesz több igazság, mint tíz, iratokkal előkészített szembesítésből. A hosszú vendéglista olykor arra a legalkalmasabb, hogy a történet lényege belefulladjon a részletekbe.
A Völner–Schadl-ügyben már felbukkant valami fontos
Túl korai lenne kijelenteni, hogy a végrehajtási vizsgálóbizottság máris kudarcot vallott. Fürcht Pál, a Központi Nyomozó Főügyészség korábbi vezetője a testület előtt arról beszélt, hogy a Völner Pált is elérő eljárást egy korai szakaszban „felülről” megpróbálták leállítani, az ügyészek azonban ennek ellenálltak.
Ez egy tanú állítása, nem jogerősen megállapított tény. Mégis olyan közérdekű közlés, amely parlamenti fórum nélkül talán nem került volna ilyen részletességgel a nyilvánosság elé. A meghallgatásról készült beszámoló alapján a bizottság már felszínre hozott további ellenőrzést igénylő információt.
Ez azonban még csak nyersanyag. Az állításból akkor lesz eredmény, ha a testület megpróbálja megállapítani, ki, mikor, milyen hivatali vagy politikai csatornán kezdeményezte a beavatkozást; maradt-e ennek dokumentált nyoma; milyen intézményi biztosíték hiányzott; és mit kell módosítani ahhoz, hogy hasonló nyomás legközelebb ne maradhasson következmények nélkül.
A parlamentnek nem bűnöst kell gyártania. Olyan államot kell építenie, amelyben a bűn nem talál nyitva felejtett ajtókat.
A meghallgatásnak nem az első, hanem az utolsó lépésnek kellene lennie
Egy komoly vizsgálat nem a tanú meghívásával kezdődik. Előbb össze kell gyűjteni a szerződéseket, kinevezéseket, ellenőrzési jelentéseket, miniszteri feljegyzéseket és levelezéseket. Ezekből időrendet kell készíteni, majd megjelölni azokat a pontokat, ahol az állami rendszer nem úgy működött, ahogyan kellett volna.
Csak ezután érdemes leültetni azt, akinek a válaszát már össze lehet vetni a dokumentumokkal.
A jó bizottsági kérdés nem úgy kezdődik, hogy „ön hogyan emlékszik?”, hanem úgy: „ezen a napon ezt az iratot kapta, három nappal később mégis az ellenkező döntés született; ki adott erre utasítást?”
A TISZA akkor szakíthat a rossz hagyománnyal, ha minden vizsgálathoz nyilvános bizonyítási térképet készít. Külön kell jelölni a bizonyított tényt, a tanú állítását, a politikai következtetést és a vitatott körülményt. A jelentés minden ajánlásához felelőst, határidőt, költségvetési hatást és lehetőség szerint kész jogszabályszöveget kell rendelni.
A brit parlamenti gyakorlatban a kormány válaszát rendszerint hatvan napon belül várják a bizottsági jelentésekre. A német Bundestag vizsgálóbizottságai tanúkat és szakértőket hallgathatnak meg, iratokat kérhetnek be, bizonyítási vitákban pedig bírói segítséget is igénybe vehetnek. A brit parlament útmutatója és a Bundestag ismertetője azt mutatja, hogy a jelentés csak akkor él, ha politikai válasz és következetes utókövetés kapcsolódik hozzá.
A Magyar Hírlap mérőszalagja
A jelenlegi bizottságokat nem a meghallgatások hosszán, a meghívott hírességek számán vagy az elhangzott erős mondatokon kellene mérni. Hanem azon, hogy:
hány új, ellenőrizhető tényt tártak fel;
milyen dokumentumokat szereztek meg;
hány ellentmondást tisztáztak;
milyen jogszabályi hiányosságot azonosítottak;
készítettek-e konkrét módosítási javaslatot;
megnevezték-e a végrehajtásért felelős intézményt;
válaszolt-e a kormány a jelentésre;
és hat hónappal később történt-e valami.
Ebből akár saját vizsgálóbizottsági eredményességi indexet is lehetne készíteni. Mert ami nem mérhető, abból a politikában feltűnően könnyen lesz sikerkommunikáció.
A Völner–Schadl-ügy esetében pedig van egy még egyszerűbb mérce. Olcsóbb, átláthatóbb és emberségesebb lesz-e a végrehajtás? Megszűnhetnek-e az indokolatlanul felduzzadó költségek? Átalakul-e a végrehajtók kinevezése és ellenőrzése? Jobb jogorvoslatot kap-e az az ember, akinek lakása, fizetése vagy bankszámlája múlik a rendszer működésén?
Ha egyetlen kiszolgáltatott adós sem jár jobban, akkor a vizsgálat könnyen az elit újabb önbeszélgetése marad.
A következmények a meghallgatás után kezdődnek
A kiinduló felvetés tehát megalapozott. A magyar parlamenti vizsgálóbizottságok története túlnyomórészt nem sikertörténet. Volt, amelyiket létre sem engedték jönni. Volt, amelyik pártpolitikai csatatérré változott. És volt, amelyik hatalmas iratanyagot termelt, csak közös következtetést nem.
A mostani Országgyűlésnek azonban még van lehetősége másként befejezni a történetet. Ehhez először azt kell felismernie, hogy a nyilvánosság nem eredmény, hanem eszköz. A meghallgatás nem következmény, hanem bizonyítási cselekmény. A jelentés pedig nem záróünnepség, hanem munkalap a törvényhozás számára.
A „következmények nélküli ország” nem attól szűnik meg, hogy több ember ül parlamenti mikrofon elé. Hanem attól, hogy az utolsó mikrofon kikapcsolása után is történik valami.
A rossz vizsgálóbizottság arra szolgál, hogy egy ügyet eltemessenek a papírok alatt. A jó arra, hogy ugyanaz az ügy többé ne történhessen meg. A kettő között nem a meghallgatások száma jelenti a különbséget, hanem az, hogy a végén marad-e valami a jegyzőkönyveken kívül.
Mert az állam nem attól tanul, hogy mindent meghallgat. Hanem attól, hogy amit meghallott, annak következményt is ad.
