A kormányváltás egyik legkellemetlenebb pillanata az, amikor az új kabinet belenéz az elődje fiókjaiba, talál bennük néhány vitatható intézkedést, majd rájön, hogy ezekből folyik be a pénz a költségvetésbe.
A SPAR valószínűleg arra számított, hogy az Orbán-korszak egyik legtöbbet bírált ágazati terhét a TISZA-kormány gyorsan megszünteti. Ehelyett azt látta, hogy a 2027-es költségvetés továbbra is számol a kiskereskedelmi különadóval, a legnagyobb cégeket sújtó 4,5 százalékos kulcs változatlan marad, az alacsonyabb árbevételi sáv egyik kulcsát pedig még meg is emelnék.
A vállalat csalódottsága tehát valós.
A magyar médiában elterjedt mondat forrását azonban érdemes pontosítani. Az eredeti Die Presse-cikkben nem Hans K. Reisch SPAR-vezérigazgató, hanem Peter Manhartsberger SPAR-menedzser fogalmazott úgy, hogy „az új kormánnyal kapcsolatos eufória sajnos nem igazolódott”. Reisch ennél is keményebb üzenetet küldött: október 21-én levélben fordult Stéphane Séjournéhoz, az Európai Bizottság alelnökéhez, és „füstgránátnak” nevezte a magyar szabályozás enyhítését.
Ez nem puszta sértődött vállalati nyilatkozat. De nem is pártatlan közgazdasági ítélet. A SPAR egyszerre piaci szereplő, adófizető és érdekérvényesítő, úgy beszél a magyar adórendszerről, hogy közben több tízmilliárd forintja forog kockán.
Válságadó, amely túlélte a válságokat
A kiskereskedelmi különadó gondolata nem új. Első változata a 2010 utáni válságadók között jelent meg, a jelenlegi rendszer alapját pedig a 2020-ban, a koronavírus-járvány idején elfogadott törvény teremtette meg. A hivatalos indoklás szerint a nagy forgalmú kereskedőknek nagyobb részt kellett vállalniuk a közteherviselésből.
A rendszer lényege a progresszív árbevétel-adó. Nem a vállalat nyeresége, hanem a kiskereskedelmi tevékenységből származó nettó forgalma után kell fizetni. Ez a különbség az egész vita kulcsa.
A nyereségadó azt mondja: ha kerestél, adj belőle az államnak. Az árbevétel-adó azt mondja, hogy ha nagy vagy, akkor is fizess, ha közben veszteséges lettél.
A felső kulcs eredetileg 2,5 százalék volt. A 2022-es „extraprofitadó-csomag” idején előbb 2,7, majd 4,1, végül 2024-től 4,5 százalékra emelkedett. Az átmenetinek mondott teher közben állandó költségvetési bevétellé érett. A válságok változtak, az adó viszont megmaradt.
A NAV 2026-os tájékoztatója szerint egymilliárd forintig nulla, egy és ötvenmilliárd között 0,15, ötven és százötvenmilliárd között egy, az efeletti árbevételrészre pedig 4,5 százalékos kulcs vonatkozik. A TISZA-kormány 2027-től az 1–50 milliárdos sáv kulcsát 0,45 százalékra emelné. A felső két kulcshoz nem nyúlna.
Egy 220 milliárd forintos forgalmú cég 2026-ban a NAV példája szerint 4,2235 milliárd forintot fizet. Ha veszteséges, akkor is ugyanennyit.
Mennyi fájdalmat okoz ez a SPAR-nak?
A Die Presse szerint a SPAR 2026-ban mintegy 130 millió eurónyi állami eredetű többletteherrel számol Magyarországon. Ebből 90 millió eurót – nagyságrendileg 35 milliárd forintot – tesz ki a kiskereskedelmi különadó, további 40 millió eurót pedig a kifutó árréskorlátozás hatásának tulajdonítanak.
A két tételt nem szabad összekeverni. A különadó tényleges befizetés. Az árréskorlát esetében a SPAR által becsült elmaradt eredményről, illetve többletteherről van szó. A vállalat számítását ezért nem lehet automatikusan állami veszteségként vagy bizonyított kárként kezelni.
A nagyságrend azonban valóban rendkívüli. A SPAR Magyarország a nyilvános beszámoló szerint 2025-ben 982,3 milliárd forintos nettó árbevétel mellett 21,5 milliárd forintos veszteséget termelt. A különadó összege tehát nagyobb lehet, mint a cég előző évi teljes vesztesége.
Ez erős érv a SPAR mellett, de még nem bizonyítja, hogy kizárólag az adó miatt veszteséges. A kereskedelmi láncok üzleti modellje ugyanis nagyon különböző.
A Lidl a 2025-ös üzleti évében 1485,8 milliárd forintos árbevételt és 34,6 milliárdos adózott eredményt ért el, miközben kiskereskedelmi különadóra és társasági adóra együttesen több mint, 64 milliárd forintot fizetett. Emellett 74,7 milliárdot fordított magyarországi beruházásokra. Vagyis ugyanaz az adórendszer nem tesz automatikusan minden külföldi láncot veszteségessé. A Lidl közzétett pénzügyi adatai ezt világosan mutatják.
A diszkontmodell kevésbé költséges. Szűkebb választék, gyorsabb készletforgás, nagyobb sajátmárkás arány, egyszerűbb üzletek és központosítottabb beszerzés jellemzi. A SPAR ezzel szemben sok szupermarketet és nagyobb áruházakat működtet, szélesebb választékot tart és olyan településeken is jelen van, ahol egy üzlet fenntartása kevésbé hatékony. Az adó tehát nem egyformán fáj annak, akinek az üzleti eredménye a forgalom két-három százaléka és annak, aki fél százalékos nyereséghányadért küzd.
A SPAR panasza ettől még jogos lehet. A veszteség minden forintját azonban nem lehet a kormány borítékjába tenni.
Külföldiellenes adó, vagy egyszerűen csak méretadó?
A jogi helyzet árnyaltabb annál, mint ahogy bármelyik fél előadja.
A törvény nem írja le, hogy a külföldi tulajdonú cégeknek többet kell fizetniük. Ugyanazok a sávok vonatkoznak magyar és külföldi vállalkozásokra. Az Európai Unió Bírósága 2020-ban a Tesco ügyében azt is kimondta, hogy a progresszív árbevétel-adó önmagában nem sérti az uniós jogot csak azért, mert a legnagyobb forgalmú – és ezért legtöbbet fizető – cégek többsége külföldi tulajdonban van. A bíróság akkori ítélete fontos ellenérv a SPAR álláspontjával szemben.
A jelenlegi vita azonban már másról is szól. A nagy nemzetközi láncok jellemzően egyetlen integrált vállalatként működnek, ezért teljes magyarországi forgalmuk összeadódik és gyorsan elérik a 4,5 százalékos sávot. A Coophoz vagy a CBA-hoz hasonló hazai hálózatok sok, jogilag önálló franchise-vállalkozásból állnak, amelyek árbevételét nem feltétlenül kell egyetlen adóalapba összesíteni.
Ugyanazon logó alatt árulhatnak ugyanannak a vásárlónak, az adóhivatal szemében mégis egészen más méretű vállalkozások.
Az Európai Bizottság ezért 2026 áprilisában úgy döntött, hogy az Európai Unió Bírósága elé viszi Magyarországot. Nem egyszerűen a progresszív kulcsokat kifogásolja, hanem azt, hogy az integrált, külföldi irányítású vállalatok és a hazai franchise-hálózatok szerkezeti különbsége tartós versenyhátrányt teremthet. A Bizottság szerint ez korlátozhatja a letelepedés szabadságát. Az eljárás hivatalos indoklása ugyanakkor még nem jogerős bírósági ítélet. Az adót tehát ma vitatják, nem pedig már jogellenesnek minősítették.
Miért nem engedi el a TISZA a régi adót?
A válasz kevésbé ideológiai, mint amennyire prózai egyszerűen azért, mert szüksége van a pénzre.
A 2026-os költségvetés eredetileg 329,2 milliárd forintos bevételt várt a kiskereskedelmi adóból, a módosított előirányzat 263,7 milliárd. Ez már nem mellékes költségvetési aprópénz. Összehasonlításképpen el kell mondanunk, hogy a TISZA-kormány 2027-re mintegy 500 milliárd forinttal kívánja növelni az egészségügy forrásait. A kiskereskedelmi adó az emelés több mint felének megfelelő bevételi nagyságrend.
A kabinetnek közben a 2026-ra várt 7,5 százalékos hiányt 2027-ben 4,9 százalékra kellene leszorítania, miközben béremeléseket, egészségügyi kiadásokat és szociális programokat finanszíroz. A 4,9 százalék még mindig jóval magasabb az uniós háromszázalékos határnál. Ebben a helyzetben egy 260 milliárdos bevételi sor megszüntetése nem tollvonás, hanem újabb költségvetési lyuk.
Ez a válságadók valódi csapdája.
Könnyű bevezetni őket rendkívüli hozzájárulásként, majd néhány év alatt állandó kiadásokat építeni rájuk. Mire a válság elmúlik, a költségvetés már nem tud nélkülük meglenni.
A TISZA tehát politikailag szakíthatott az Orbán-korszakkal, de pénzügyileg részben még annak adórendszerében lakik.
Valójában ki fizeti meg?
A különadót jogilag a kereskedő utalja át, gazdaságilag azonban a teher többfelé oszlik. Egy részét lenyeli a tulajdonos alacsonyabb nyereségként. Egy részét a beszállító viseli keményebb beszerzési feltételeken keresztül. Egy részét elhalasztott beruházások, bezárt üzletek vagy lassabb béremelés formájában a munkavállaló és a település fizeti meg. Ha pedig a verseny engedi, egy része beépül az árakba.
Az árrésstop története megmutatta, hogyan működik ez a gyakorlatban. A kereskedők az egyik terméken elvesztett bevételt más árucikkeken próbálták visszakeresni. Magyar Péter maga is ezzel indokolta az árréskorlátozás megszüntetését. Helyes felismerés volt. Ugyanez a logika azonban a különadóra is vonatkozik.
A boltnak nincs titkos pénznyomdája a raktár mögött. Amit befizet, azt valahonnan előbb meg kell keresnie.
A különadó eltörlése persze nem jelentené azt, hogy másnap reggel minden élelmiszer olcsóbb lesz. A vállalatok a felszabaduló összeget fordíthatnák nyereségre vagy beruházásra is. Hosszabb távon azonban az erősebb verseny, az új üzletek és a korszerűbb logisztika nagyobb eséllyel mérsékli az árakat, mint egy olyan adó, amely a hatékony növekedést is bünteti.
Nem eltörölni nehéz, hanem pótolni
A kivezetés jogilag egyszerű. Az Országgyűlés módosíthatná a kiskereskedelmi adóról szóló törvényt, fokozatosan csökkenthetné a kulcsokat, majd rendezhetné az adóelőlegek elszámolását. Gazdaságilag azonban csak akkor lenne felelős lépés, ha a kieső bevétel fedezete is látható.
A jó megoldás ezért nem feltétlenül az azonnali lenullázás. A kormány meghirdethetne hároméves kivezetési pályát, amelyben a 4,5 százalékos kulcs évről évre csökken. Bevezethetné a veszteséges cégek korlátozott adójóváírását, vagy az árbevétel helyett nagyobb mértékben a tényleges nyereséghez, illetve hozzáadott értékhez köthetné a terhet. Mindenekelőtt pedig olyan szabályt kellene alkotnia, amely az integrált vállalatot és az azonos márkanév alatt működő franchise-hálózatot gazdasági tartalma szerint, összehasonlítható módon kezeli.
A kiszámítható kivezetési menetrend már önmagában javítaná a befektetői bizalmat. A vállalat ugyanis nemcsak azt számolja, mennyi adót fizet jövőre, hanem azt is, érdemes-e tíz évre logisztikai központot, hűtőházat vagy új áruházat építenie.
Jogos csalódás, túlzó ítélet
A SPAR mondata érthető, de túl tágan fogalmaz. Az új kormánnyal kapcsolatos teljes eufória alaptalanságát egyetlen adónem fennmaradása még nem bizonyítja. A TISZA-kormány közben megszüntetné az árréskorlátozást és saját indoklásában elismerte, hogy az torzította a versenyt. Ez valódi irányváltás.
A kabinet kritikája mégis indokolt. Nem nevezhető hosszú távon igazságosnak egy olyan rendszer, amely a veszteséget is megadóztatja, szerkezeti előnyt adhat a széttagolt hálózatoknak és amelynek rendkívüli kulcsa már régen túlélte az elrendelését indokló rendkívüli helyzetet. Különösen nehéz reformkormányként védeni, ha közben nincs nyilvános kivezetési dátum.
A SPAR-ügy ezért nem egyszerűen egy osztrák multi és a magyar állam újabb veszekedése. Annak első komoly próbája, hogy a TISZA képes-e megkülönböztetni az örökölt bevételt a jó adótól.
Mert egy adó attól még nem válik igazságossá, hogy sok pénzt hoz. De egy kormány attól sem válik felelőssé, hogy népszerűtlen bevételeket gondolkodás nélkül eltöröl. Az igazi gazdaságpolitikai fordulat ott kezdődik, amikor a kabinet már nemcsak azt tudja megmondani, mit akar megszüntetni, hanem azt is, hogy miből fizeti ki a szabadság árát.
