A cím és a Republikon Intézet szervezői szerepe alapján az olvasó akár arra is számíthatna, hogy most egy kétórás Tisza-dicséret összefoglalója következik. Nem ez történt. Az „Új seprű jól seper?! – A Tisza-kormány első hónapjai” című kerekasztal sokkal inkább hideg politikai diagnózist nyújtott számomra. Szó esett a kormány gyors intézményi átalakításainak kockázatairól, az elszámoltatás lassúsága miatt növekvő választói türelmetlenségről, Magyar Péter kommunikációs stílusának előnyeiről és veszélyeiről, valamint arról is, hogy a Tisza rendkívül széles választói koalícióját hosszabb távon mi erodálhatja.
És miközben a kormány legnagyobb kihívása lassan az lesz, hogyan váltja át a rendszerváltó lendületet tartós állami teljesítményre, az ellenzék legnagyobb szereplője egészen más természetű problémával küzd. Hogyan újulhat meg a Fidesz úgy, hogy Orbán Viktor még mindig megkerülhetetlen politikai tényező, miközben éppen ez nehezíti leginkább, hogy valaki más elkezdje felépíteni a párt következő korszakát.
Van a politikai rendszerváltásoknak egy különös pillanata.
A győztes már kormányoz, de még mindig részben kampányol. A vesztes már ellenzékben van, de még nem feltétlenül tanulta meg, hogyan kell ellenzékinek lenni. A választó pedig egyszerre szeretne nyugalmat és látványos változást.
Nagyjából ebben a háromszögben próbálta elhelyezni Magyarországot tegnap, csütörtök este a Republikon Intézet „Új seprű jól seper?! – A Tisza-kormány első hónapjai” című kerekasztal-beszélgetése.
A meghirdetett névsorhoz képest Csizmadia Ervin, a Méltányosság igazgatója nem vett részt az eseményen és Horn Gábor helyett Király Dávid, a Republikon Budapest Műhelyének vezetője moderált. A négy elemző eltérő nézőpontot hozott magával, Dull Szabolcs újságíró-jogász az Ötpontban politikai elemző hírlevél alapítója, Hoppál Hunor a polgári, nemzeti liberális hangot kereső Különutas alapítója, Mikecz Dániel, az ELTE TK tudományos főmunkatársa elsősorban politikai részvétellel, társadalmi mozgalmakkal és tiltakozással foglalkozik, Virág Andrea, a Republikon stratégiai igazgatója pedig a választói magatartást és a magyar pártrendszert kutatja.
Rendszerváltás vagy konszolidáció?
Mikecz Dániel talán a beszélgetés egyik legjobb alapkérdését fogalmazta meg. Állítása szerint két, részben egymásnak feszülő társadalmi elvárás működik egyszerre.
Legyen rendszerváltás.
De közben legyen végre normalitás is.
Vagyis bontsák le az előző rendszer intézményeit, legyenek személyi következmények, történjen elszámoltatás, mindezt lehetőleg úgy, hogy közben megszűnjön a permanens politikai háború.
Csakhogy ezt a két kívánságot nem (mindig) lehet egyszerre teljesíteni.
Mi, a Magyar Hírlap száznapos mérlegében korábban úgy fogalmaztunk: „A kabinet eddig a bontásban volt a legerősebb. Az építésben még csak az alaprajzot mutatta meg.”
A csütörtöki vita tulajdonképpen ugyanezt a kérdést vitte tovább. A Tisza már jelentős intézményi átalakítást hajtott végre, ám a következő szakaszban egyre kevésbé az lesz a mérce, kit váltottak le és egyre inkább az, hogyan működik helyette az új rendszer.
A rendszerváltás sebessége és a jogállam sebessége nem ugyanaz
A Tisza számára talán itt húzódik az első valódi politikai paradoxon. A kétharmados felhatalmazás lehetővé teszi, hogy egy intézményt akár hetek alatt átalakítsanak, vezetőket váltsanak le, vagy új szabályokat alkossanak. A jogállami elszámoltatás azonban szükségképpen lassabb műfaj. Ott bizonyíték kell, nyomozás, ügyészi döntés, védelem és végül független bírósági ítélet. A rendszerváltást sürgető választó szemében ez könnyen tűnhet tétlenségnek, pedig éppen ezen a ponton dől el, valóban más rendszer épül-e.
Korábbi száznapos mérlegünkben ezért fogalmaztunk úgy: „A jogállamot nem az különbözteti meg az önkénytől, hogy jó emberek gyakorolják a hatalmat. Hanem az, hogy a szabály a rossz embereket is korlátozza.” A Republikon kerekasztalán is visszatérő dilemma volt, hogyan lehet egyszerre kielégíteni a rendszerváltás személyi és intézményi következményeit követelő, illetve a normalitást és konszolidációt váró társadalmi igényt.
A Tisza egyik legnehezebb feladata ezért paradox módon az lehet, hogy elég gyors legyen ahhoz, hogy a választói változást érezzenek és elég lassú ott, ahol a jogállam éppen a lassúságával védi meg önmagát.
A „Facebook-kormányzás” talán maga a kormányzás
Az ellenzék egyik visszatérő kritikája, hogy Magyar Péternek ideje volna abbahagynia a „Facebook-kormányzást”.
Dull Szabolcs szerint azonban éppen itt téves a diagnózis.
Magyar nem fog egyszer csak eltűnni egy miniszterelnöki dolgozószobában, hogy onnantól közleményekből tudjuk meg, hogy valójában mit csinál, hogyan irányítja a kormány munkáját. A közvetlen, állandó kommunikáció nem kampányutóhatás, hanem az általa kialakított kormányzási stílus része.
Csakhogy ennek az újfajta kormányzásnak már látszik a saját belső feszültsége is. Dull Szabolcs szerint a Tisza eddigi kommunikációs hibái éppen azokban a helyzetekben jelentkeztek, amikor Magyar Péter két szerepe – a miniszterelnöké és a közösségi médiában folyamatosan jelen lévő influenszeré – egymásnak ütközött. Egy Facebook-posztnál ugyanis nem mindig világos, hol ér véget a kormányfő személyes véleménye, élménye vagy politikai reflexiója és hol kezdődik az állam hivatalos üzenete. Kampányban ez a határok elmosására épülő közvetlenség hatalmas előnyt jelenthetett, kormányon, miniszterelnökként azonban már egészen más felelősség társul ugyanahhoz a mondathoz.
A paradoxon tehát éppen az, hogy ami Magyar Pétert sikeres politikussá tette, kormányfőként egyben kommunikációs kockázattá is válhat. Ha minden eseményből azonnal személyes tartalom születik, a választó valóban közelebb érzi magát a döntéshozóhoz, de közben egyre nehezebbé válhat megkülönböztetni, mikor beszél Magyar Péter, a politikai szereplő és mikor Magyar Péter, Magyarország miniszterelnöke. Dull szerint ezért nem az a kérdés, megszűnik-e a „Facebook-kormányzás”, hanem az, hogy amikor ez a két szerep újra összeütközik, a kormányfő melyiknek ad elsőbbséget.
A paksi energiakrízis is jó példa volt erre. Magyar helikopterről mutatta meg az alacsony dunai vízállást és a kialakult helyzetet, előre jelezte, hogy kormányzati döntés következik, vagyis a közönség a végrehajtói döntés előtt megkapta annak politikai és fizikai hátterét.
Ez természetesen hordoz kockázatot is. Mikecz arra figyelmeztetett, hogy ugyanaz a közösségi média, amely megközelíthetővé teszi a politikust, a tisztségéhez szükséges távolságot és tekintélyt is koptathatja.
A kérdés tehát nem az, kommunikál-e a kormány.
Hanem az, hogy a kommunikáció mögött ugyanolyan gyorsan épül-e fel az állami teljesítmény.
A Facebook-kormányzás igazi kérdése valójában nem a Facebook
Dull Szabolcs megközelítésének szerintem van egy még fontosabb következménye. Magyar Péter közvetlen kommunikációja valóban nehezen választható le politikai karakteréről.
A közösségi médián, helyszíni bejelentkezéseken és folyamatos magyarázatokon keresztül nem pusztán közli a döntést, hanem megpróbálja annak előzményeit is végigmutatni a választónak. A kerekasztalon Dull ezt már magának a kormányzási stílusnak tekintette, nem valamiféle még mindig működő kampánytechnikának. De hosszabb távon nem az lesz az igazán fontos kérdés, hogy a miniszterelnök Facebookon vagy sajtóközleményben beszél-e.
Hanem az, hogy a közvetlen miniszterelnöki kommunikáció kiegészíti-e vagy fokozatosan kiváltja az intézményeket. Megmarad-e mellette a minisztériumok szakmai felelőssége, a parlamenti vita, a sajtó érdemi kérdezési lehetősége és annak nyomon követhetősége, hogy egy döntést ki, milyen adatok alapján és milyen felelősséggel hozott meg? A közvetlenség demokratikus erő lehet. De csak addig, amíg az állampolgár nem pusztán közelebb kerül a vezetőhöz, hanem közelebb kerül magához a döntéshozatalhoz is.
A közönség soraiban egyébként inkább az idősebb generáció képviseltette magát, de a hallgatóság között egy ismerős arcot is felfedeztem: Demszky Gábort. Budapest egykori főpolgármestere 1990 és 2010 között húsz éven át vezette a fővárost, így jelenléte egy, a rendszerváltás utáni magyar politika új korszakáról szóló beszélgetésen önmagában is adott némi történelmi keretet az estének.
Az elszámoltatás órája gyorsabban jár, mint a jogé
Itt érkeztünk el a Tisza egyik legkényesebb problémájához.
A kampányban meghirdetett „Út a börtönbe” program után a választói elvárások rendkívül magasak lettek. Magyar Péter 2025-ben valóban vagyonvisszaszerzést, független igazságszolgáltatást és a korábbi rendszer visszaéléseinek feltárását ígérte.
A türelem azonban fogy.
A Republikon augusztusi kutatása szerint a teljes lakosság 54 százaléka elégedetlen az elszámoltatás addigi ütemével, a Tisza szavazóinak pedig 61 százaléka mondta ugyanezt.
Dull vidéki tapasztalatait ennél sokkal nyersebben fogalmazta meg, szerinte az emberek egy része már nem jogtechnikai részletekről vitatkozik, hanem arról, mennyire kemény következményeket szeretne látni.
Ez politikailag érthető nyomás, jogállamilag viszont veszélyes terep.
Egy demokratikus elszámoltatás sebességét ugyanis nem a közvélemény büntetési igénye, hanem a bizonyíték, az eljárás és a független bíróság határozhatja meg.
A Tisza problémája éppen az, hogy választói a kétharmados politikai felhatalmazás sebességét könnyen összekeverhetik a büntető igazságszolgáltatás szükségszerűen lassabb tempójával.
Orbán vagy a Fidesz?
És innen érkezünk el a címben feltett furcsa kérdéshez.
A Fidesz jelenlegi problémája ugyanis részben az, hogy Orbán Viktor még mindig nagyobb politikai brandnek látszik, mint maga a párt.
Nyár végén a Republikon a teljes népességben 20 százalékra mérte a Fidesz–KDNP-t, miközben egy korabeli politikai értékelés Orbán személyes támogatottságát körülbelül 30 százalékra tette. A szeptember eleji Republikon-mérésben a párt támogatottsága 19 százalék volt, szemben a Tisza 56 százalékával. Ezek nem azonos kérdésre adott és ezért nem mechanikusan összevethető számok, de a különbség jól mutatja azt a stratégiai problémát, amelyről a kerekasztal is beszélt.
Hogyan újuljon meg egy párt úgy, hogy közben továbbra is a korábbi vezetője a legerősebb politikai eszköze?
Orbán Kötcsén már egyértelműen ellenzéki szerepből beszélt. A jobboldal újjászervezéséről, a Tisza elleni politikai harcról és arról, hogy készen kell állniuk arra a pillanatra, amikor ismét szükség lehet rájuk.
Ez azonban nem oldja fel az alapproblémát. Ha minden Orbán körül forog, nehéz új vezetői generációt felépíteni. Ha viszont a Fidesz eltávolodik tőle, éppen attól a személytől távolodik el, akinek önálló támogatottsága még mindig jelentős.
A cím ezért nem egyszerű szójáték.
Orbán Viktor és a Fidesz politikailag ma már nem teljesen ugyanaz a kérdés.
A Fidesz dilemmája talán mélyebb annál, hogy Orbán Viktor marad-e vagy távozik. Tizenhat év kormányzás után ugyanis nem egyszerűen vezetőt kellene váltania vagy megtartania egy pártnak, hanem azt kellene eldöntenie, milyen politikai identitása lehet egy olyan korszakban, amelyben a párt és Orbán személye hosszú időn át szinte elválaszthatatlanná vált egymástól.
A Republikon augusztusi mérésében a Fidesz–KDNP már csak 19 százalékon állt a teljes népességben, miközben a Tisza 56 százalékot kapott, ez önmagában is jelzi az ellenzék elé került alkalmazkodási kényszert.
Egy új fideszes vezetőnek ahhoz, hogy önálló politikai karaktert építsen, szükségképpen valamiben különböznie kellene Orbántól. Csakhogy minél nagyobb ez a különbség, annál inkább kockáztatja annak a politikai identitásnak egy részét, amelyet éppen Orbán épített fel.
Ha viszont minden lényeges kérdésben folytatja ugyanazt, akkor nehéz megmagyarázni, miért lenne szükség új vezetőre. Ebben rejlik az Orbán–Fidesz csapda valódi mélysége. Orbán még erőforrás lehet egy újjáépülő jobboldal számára, miközben személyének politikai súlya ugyanennek az újjáépülésnek a legnagyobb korlátjává is válhat.
Meddig lehet együtt tartani a hatvan százalék körüli koalíciót?
A Tisza másik nagy dilemmája éppen az ellenkezője.
Túl széles a tábor.
A Republikon legfrissebb mérésében 56 százalékon állt a teljes népességben, a biztos pártválasztók között pedig 68 százalékon. Ilyen támogatás szükségszerűen sokféle választót fog össze, korábbi jobboldalit, liberálist, baloldalit, rendszerellenes protestszavazót és olyanokat is, akik egyszerűen működőbb államot szeretnének.
A kerekasztal egyik érdekes stratégiai felvetése az volt, hogy ezt a koalíciót éppen a Fidesszel szembeni rendszerváltó identitás tartja össze. Ezért a két nagy tábor közötti formális vagy informális közeledés a Tisza számára különösen kockázatos lehet. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy idővel megjelenhet politikai tér olyan szereplők számára, akik vagy gyorsabb elszámoltatást, vagy markánsabb baloldali-liberális alternatívát követelnek.
Ez ma még lehetőség, nem kész politikai térkép.
És talán pontosan ez volt a Republikon-beszélgetés legfontosabb tanulsága.
Április 12-én eldőlt, ki nyerte meg a választást.
Szeptember végére azonban már egy másik, sokkal nehezebb verseny zajlik.
A Tiszának azt kell megmutatnia, hogy a rendszerváltásból működő rendszer lesz.
A Fidesznek azt, hogy tizenhat év hatalom után tud-e új politikai mondatot kezdeni.
A választóknak pedig lassan azt kell eldönteniük, hogy a következő években mit várnak inkább, gyors igazságtételt, nyugodtabb konszolidációt vagy egyszerre mindkettőt.
És erre már egyik pártnak sincs egyszerű Facebook-posztban leírható válasza.
