Egy történész régi vallomásokból rakta össze azt a meglepő felismerést, hogy az egybefüggő, nyolcórás alvás talán nem ősi emberi alapminta, hanem viszonylag modern szokás.
Az 1990-es évek elején Roger Ekirch amerikai történész egy 17. századi gyilkossági ügy iratait olvasta, amikor különös kifejezésre bukkant. Az egyik tanú az „első alvásáról” beszélt. A megfogalmazás önmagában is furcsa volt, ha létezett első alvás, akkor bizony kellett lennie másodiknak is.
Ekirch kutatni kezdett és hamarosan személyes levelekben, naplókban, orvosi könyvekben, szépirodalmi művekben és újságcikkekben talált hasonló utalásokat. A források azt sugallták, hogy az újkor kezdetén Európa számos lakója nem feltétlenül egyetlen hosszú szakaszban aludta át az éjszakát.
Inkább két részletben pihent, volt egy „első” és egy „második alvás”, közöttük pedig egy hosszabb ébrenléti időszak.
A feltételezett ritmus szerint az emberek sötétedés után viszonylag hamar ágyba bújtak.
Néhány órával később, gyakran éjfél körül felébredtek. Nem álmatlanul forgolódtak és nem azt gondolták, hogy alvászavaruk van. Számukra ez az éjszakai alvás rendes menetéhez tartozhatott.
A két alvás közötti órákat sokféleképpen töltötték el. Egyesek imádkoztak, mások beszélgettek a házastársukkal vagy a családjukkal. Akadt, aki házimunkát végzett, tüzet rakott, olvasott, vagy egyszerűen csendben elmélkedett. A történeti beszámolók még éjszakai baráti látogatásokról is említést tesznek. Aztán az emberek visszafeküdtek és a hajnali órákig folytatták az alvást.
Mai szemmel mindez szokatlannak tűnik, hiszen a modern ember fejében az egészséges alvás gyakran egyet jelent a megszakítás nélküli nyolc órával. Ekirch kutatása azonban arra utalt, hogy ez a minta nem feltétlenül volt mindig általános. A szegmentált, vagyis kétfázisú alvás évszázadokon át létezhetett bizonyos közösségekben.
A változást részben a mesterséges világítás terjedése hozhatta el.
Az utcai lámpák, majd a gázvilágítás és végül az elektromosság meghosszabbították az aktív estét. Az emberek később feküdtek le, miközben a munkakezdés ideje nem tolódott el ugyanilyen mértékben. A két alvási szakasz lassan összeolvadhatott egyetlen folyamatos pihenéssé.
Az elméletet alváskutatási kísérletek is tovább színesítették. Thomas Wehr pszichiáter az 1990-es években olyan vizsgálatot végzett, amelyben a résztvevők hosszabb ideig napi tizennégy órát töltöttek sötétben. Néhány hét elteltével többen maguktól két alvási szakaszra álltak át, köztük nyugodt ébrenléttel. Ez még ugyan nem bizonyítja, hogy minden ember természetes alvásformáját ez a kettőség jellemezné, de megmutatta, hogy szervezetünk képes ilyen bioritmusra.
A kérdés mögötti tények valódisága máig vitatott. A történeti források főként Nyugat-Európából származnak, ezért nehéz biztosan kijelenteni, hogy az „első” és „második alvás” egyetemes emberi szokás lett volna. Elképzelhető, hogy inkább bizonyos korokhoz, éghajlathoz és társadalmi körülményekhez kötődött.
A kutatás egyik legfontosabb tanulsága mégis az, hogy az alvás nem pusztán biológiai kérdés.
Befolyásolja a fény, a munkaidő, a technológia és a társadalom ritmusa is. Amit ma természetesnek érzünk, lehet, hogy részben a villanykapcsoló, az ébresztőóra és a késő esti képernyők alakítottak ki.
Az éjszakai felébredés ezért önmagában nem feltétlenül rendellenes. Nem jelenti automatikusan azt, hogy vissza kellene térnünk őseink szokásaihoz és az álmatlanságot sem szabad történelmi érdekességgel elintézni. Ám megnyugtató lehet tudni, ha valaki éjfélkor egyszer csak kinyitja a szemét, talán nem a szervezete betegedett meg. Lehet, hogy csak egy nagyon régi emberi ritmus kopogtat ismét az ajtón.
