Vissza az államhoz vagy végre vissza az egyetemekhez?

A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok, vagy közkeletű nevükön a KEKVA-k ügye első pillantásra száraz jogi-technikai kérdésnek látszik. Alapítói jogok, kuratóriumi összetétel, vagyonkezelés, fenntartói hatáskör, Alaptörvény-módosítás, uniós feltételesség.

Csakhogy ez a történet nem erről szól.

Vagy legalábbis nem csak erről.

A valódi kérdés az, hogy kié az egyetem. Az államé? A kuratóriumé? A mindenkori kormányé? A professzori karé? A hallgatóké? A nemzeté? Vagy mindezek felett és mögött: önmagáé, a tudományé, az oktatásé, a szabad gondolkodásé?

A Tisza-kormány most ehhez a kérdéshez nyúl hozzá. Nem kis ügy. Az Orbán-korszak egyik legfontosabb intézményi öröksége volt az egyetemek alapítványi modellbe szervezése. A hivatalos érvelés akkor arról szólt, hogy az egyetemek rugalmasabb, versenyképesebb, piac- és teljesítmény-orientáltabb működéshez jutnak. Az ellenzők viszont már a kezdetektől azt mondták, hogy a modellváltás valójában hatalmi kiszervezés, amelyben a nemzeti vagyon és az egyetemek fölötti stratégiai befolyás hosszú időre politikailag beágyazott kuratóriumok kezébe kerül.

Az elmúlt évek vitái után mára világossá vált, hogy a KEKVA-rendszer nem pusztán felsőoktatási modell volt, hanem korszakjelző intézményi konstrukció. A kérdés most az, hogy a lebontása is korszakjelző lesz-e.

Mert kétféleképpen lehet rossz rendszert felszámolni. Az egyik út az, hogy visszavesszük, amit az előző hatalom kiszervezett, majd ugyanazzal a birtokosi ösztönnel működtetjük tovább. A másik út az, hogy ha felismerjük, nem elég az urakat lecserélni. Az uralkodói logikát kell megszüntetni.

A magyar felsőoktatásnak most nem tulajdonoscserére van szüksége. Hanem autonómia-alkotmányra.

Az egyetemi modellváltás eredeti ígérete nem volt eleve ördögtől való. Egy tisztességesen felépített, átlátható, szakmailag független, hosszú távú finanszírozást biztosító fenntartói modell akár segíthette is volna a magyar felsőoktatást. A magyar egyetemeknek valóban szükségük volt stabilabb forrásokra, nagyobb gazdálkodási rugalmasságra, gyorsabb döntéshozatalra, erősebb nemzetközi kapcsolatokra, jobb ipari-egyetemi együttműködésre.

A baj nem az volt, hogy valaki változtatni akart a régi állami fenntartási modellen. A baj az volt, ahogyan ez megtörtént.

Az egyetemi autonómia ugyanis nem pusztán azt jelenti, hogy az intézmény nincs napi minisztériumi utasítás alatt. Azt is jelenti, hogy a fenntartó nem válik politikai felügyeleti szervvé. Hogy a stratégiai döntések nem zárt kuratóriumi körökben születnek az egyetemi közösség érdemi beleszólása nélkül. Hogy az oktatók, kutatók, hallgatók és választott egyetemi testületek nem díszletei, hanem szereplői az intézményi döntéshozatalnak.

A KEKVA-modell legnagyobb bűne nem az volt, hogy alapítványi formát használt. Hanem az, hogy a forma mögött túl gyakran a politikai befolyás tartósítása jelent meg. A kuratóriumok személyi összetétele, az alapítói jogok alakulása, a jelentős vagyonok kiszervezése, a döntési mechanizmusok zártsága és az egyetemi polgárok korlátozott beleszólása együtt olyan rendszert hozott létre, amelynek a szabadságretorikája sokszor erősebb volt, mint a szabadságtartalma.

A modellváltás tehát nem egyszerűen elbukott. Toxikussá vált.

És ami megmérgeződött, azt nem elég átcsomagolni. De nem is szabad dühből kidobni mindent, ami közben működőképessé vált.

A Tisza-kormány előtt most látszólag egyszerű politikai lehetőség áll. Vissza kell venni az alapítói jogokat. A modellváltó egyetemek fölötti fenntartói befolyást ki kell húzni az előző korszakhoz kötődő kuratóriumi struktúrákból. A nemzeti vagyont vissza kell helyezni a nemzet ellenőrizhető jogi keretei közé. Az uniós bizalmi problémákat rendezni kell. A hallgatókat vissza kell vinni az Erasmusba, a kutatókat a Horizon-rendszerbe, az egyetemeket pedig a nemzetközi vérkeringésbe.

Ez mind igaz.

De a valódi kérdés nem itt kezdődik. Hanem ott, hogy mi történik másnap.

Mert az állam visszavétele önmagában nem azonos az autonómia helyreállításával. Ha a KEKVA-k helyére egyszerűen minisztériumi függés, politikai kinevezési logika és központi kézivezérlés kerül, akkor nem szabad egyetemek születnek, hanem csak új gazdát kapnak az intézmények.

Az Orbán-korszak alapítványi rendszerének felszámolása akkor lesz történelmi jelentőségű, ha nem visszaállítja a régi állami modellt, hanem meghaladja mindkét rossz örökséget: a politikailag beágyazott alapítványi fenntartást és a minisztériumi parancsuralmi reflexet.

Ez a Tisza-kormány igazi felsőoktatási vizsgája.

Nem az, hogy kétharmaddal képes-e jogszabályt módosítani. Arra képes. Nem az, hogy vissza tudja-e venni az alapítói jogokat. Erre is képes lehet. Nem az, hogy ki tud-e nevezni új embereket. Ezt minden hatalom meg tudja tenni.

A vizsga az, hogy képes-e nem birtokolni azt, amit visszaszerez.

Egy polgári, konzervatív államfelfogásból nézve az egyetem különleges intézmény. Nem piaci vállalat, bár együtt kell működnie a gazdasággal. Nem állami hivatal, bár közpénzből is működik. Nem politikai műhely, bár a közgondolkodásra hat. Nem elefántcsonttorony, bár szüksége van a tudomány belső csendjére.

Az egyetem egyszerre nemzeti intézmény és nemzetközi tér. Egyszerre szolgálja a magyar közösséget és az egyetemes tudást. Egyszerre kell hasznosnak lennie és szabadnak maradnia. Ha csak hasznos akar lenni, elveszíti a szellemi mélységét. Ha csak szabad akar lenni felelősség nélkül, elveszíti a társadalmi bizalmat.

Ezért az egyetem nem lehet hadizsákmány.

Nem lehet az előző korszak bebetonozott befolyási övezete. De nem lehet az új korszak személyzeti zsákmánya sem. Nem lehet jutalmat érő munkahely. Nem lehet politikai kárpótlás. Nem lehet pártközeli értelmiségi újraelosztás. Nem lehet az a terep, ahol az egyik elit kiszorítja a másikat, majd ünnepélyesen autonómiának nevezi saját berendezkedését.

A KEKVA-rendszer kritikája csak akkor lesz hiteles, ha az új hatalom saját magára is ugyanazt a mércét alkalmazza, amelyet az előzőre.

Ha baj volt, hogy politikai szereplők ültek be a kuratóriumokba, akkor az új rendszerben sem ülhetnek be más politikai szereplők pusztán azért, mert most a másik oldal győzött.

Ha baj volt, hogy az egyetemi közösségeknek kevés beleszólásuk volt a stratégiai döntésekbe, akkor nem elég új kormánybiztosokat küldeni. Valódi választott egyetemi testületeket kell megerősíteni.

Ha baj volt, hogy a nemzeti vagyon kikerült az átlátható állami ellenőrzés alól, akkor nem elég visszatenni az államhoz. Olyan vagyonkezelési rend kell, amelyben az állam őrzi a vagyont, de nem használja politikai pórázként.

Az egyetemi autonómiáról Magyarországon sokszor két rossz nyelven beszélünk. Az egyik szerint az autonómia azt jelenti, hogy az egyetem azt csinál, amit akar, az állam pedig fizessen és hallgasson. A másik szerint az autonómia szép szó, de közpénzből működő intézményként az egyetemnek végső soron azt kell tennie, amit a kormány stratégiai érdeke diktál.

Mindkettő tévedés!

Az autonómia nem anarchia. De nem is díszszabadság.

A valódi egyetemi autonómia három részből áll.

Az első a tudományos és oktatási szabadság. A kormány nem mondhatja meg, milyen történelmi értelmezés, milyen társadalomtudományi iskola, milyen gazdaságpolitikai nézet vagy milyen kutatási irány legyen kívánatos. Egy ország szellemi erejét éppen az adja, hogy az egyetemeken nem csak a hatalom számára kényelmes gondolatok születhetnek meg.

A második az intézményi önkormányzás. A szenátusoknak, kari tanácsoknak, rektorválasztási folyamatoknak, hallgatói és oktatói képviseleteknek nem ceremoniális szerepet kell adni, hanem érdemi hatáskört. Az egyetem nem akkor autonóm, ha néha megkérdezik, mit gondol. Hanem akkor, ha bizonyos döntések nélküle nem hozhatók meg.

A harmadik a felelős gazdálkodás. Az autonómia nem jelentheti azt, hogy közpénzek és közvagyon sorsáról átláthatatlanul döntenek. Aki közpénzt kap, annak számot kell adnia. Aki nemzeti vagyont használ, annak felelős vagyonkezelést kell vállalnia. Aki hallgatók jövőjéről dönt, annak mérhető teljesítményt, minőséget és hozzáférhetőséget kell biztosítania.

A jó reform tehát nem állami vagy alapítványi címkéről szól. Hanem arról, hogy e három elem egyszerre érvényesül-e.

A KEKVA-rendszer európai konfliktusa sokáig úgy jelent meg a kormányzati kommunikációban, mint Brüsszel politikai támadása Magyarország ellen. Ez kényelmes magyarázat volt, de nem oldott meg semmit. A magyar hallgatók és kutatók nem retorikai ütközeteket akartak nyerni, hanem külföldi egyetemekre menni, nemzetközi kutatási programokban részt venni, európai tudományos hálózatokhoz kapcsolódni.

Az Erasmus- és Horizon-hozzáférés sérülése nem adminisztratív kellemetlenség volt, hanem nemzeti versenyképességi kár. Aki fiatal magyar egyetemistákat vág el a nemzetközi tapasztalatszerzéstől, az nem Brüsszellel vitatkozik, hanem a következő magyar nemzedék esélyeit rontja.

Ezért a Tisza-kormány egyik első feladata valóban az, hogy ezt a helyzetet rendezze.

De itt is fontos a mélyebb tanulság. Az uniós pénzek visszaszerzése nem lehet az autonómiareform egyetlen célja. Ha csak azért alakítjuk át a KEKVA-rendszert, hogy Brüsszel elégedett legyen, akkor megint külső megfelelési logikában gondolkodunk. A magyar egyetemek szabadságát nem azért kell helyreállítani, mert az Európai Bizottság ezt kéri. Hanem azért, mert Magyarországnak van szüksége szabad, versenyképes, nemzetközileg hiteles egyetemekre.

Az EU ebben nem gazda, hanem egy tükör.

A kérdés az, hogy merünk-e belenézni.

A magyar felsőoktatásnak most harmadik útra volna szüksége.

Az első út a régi KEKVA-modell fenntartása lenne. Ez politikailag aligha tartható, európai szinten súlyos bizalmi problémákat hordoz, és belülről is túl sok autonómiavitát termelt.

A második út a teljes visszaállamosítás volna. Ez gyors, látványos és politikailag könnyen eladható lehet. De könnyen visszahozhatja azt a régi reflexet, amelyben az egyetemek sorsa minisztériumi folyosókon, költségvetési alkukban és politikai kinevezési logikákban dől el.

A harmadik út nehezebb, de ez volna a helyes.

Egy új, garanciális felsőoktatási fenntartói rendszer, amelyben az állam visszaszerzi a nemzeti vagyon feletti végső felelősséget, de nem telepszik rá az egyetemek mindennapi működésére. Amelyben a kuratóriumok vagy fenntartói testületek nem politikai menedékhelyek, hanem szakmai, átlátható, időben korlátozott mandátumú, összeférhetetlenségi szabályokkal körülbástyázott szervek. Amelyben az egyetemi szenátusok valódi döntési jogokat kapnak. Amelyben a rektorválasztás nem politikai jóváhagyási színjáték, hanem a közösségi legitimáció és szakmai alkalmasság egyensúlya. Amelyben a hallgatók nem statisztikai adatok, hanem intézményi polgárok. Amelyben a nemzetközi akkreditáció, a kutatási teljesítmény, az oktatási minőség és a társadalmi mobilitás egyszerre számít.

Ez nem romantikus álom. Ez európai minimum.

Ha a Tisza-kormány komolyan gondolja az egyetemi autonómia helyreállítását, akkor nem elég a KEKVA-rendszert felszámolni. Új felsőoktatási alkut kell kötnie az egyetemekkel.

Ennek legalább nyolc pillére volna.

Először: világos vagyonjogi rendezés. A nemzeti vagyon nem tűnhet el alapítványi konstrukciókban, de az egyetemeknek kiszámítható, hosszú távú vagyongazdálkodási jogosítványokra van szükségük. Az állam őrizze a vagyont, de ne használja fegyelmezési eszközként.

Másodszor: összeférhetetlenségi tisztaság. Aktív politikusok, párttisztségviselők, közvetlen kormányzati befolyás alatt álló szereplők ne irányíthassanak egyetemi fenntartó testületeket. Nem azért, mert minden politikus rosszhiszemű, hanem mert az egyetemnek látható függetlenségre is szüksége van.

Harmadszor: időben korlátozott mandátumok. Az örökös vagy kvázi bebetonozott kuratóriumi tagság ellentétes az intézményi elszámoltathatósággal. Aki közfeladat felett őrködik, annak időről időre új legitimációra van szüksége.

Negyedszer: nyilvános kiválasztási rend. A fenntartói testületek tagjait ne háttéralkuk alapján nevezzék ki. Legyen világos szakmai pálya, nyilvános jelölési rendszer, egyetemi véleményezés, független összeférhetetlenségi kontroll.

Ötödször: megerősített szenátusok. Az egyetemi szenátus nem lehet ünnepi testület. A képzési portfólió, tudományos stratégia, rektorjelölés, intézményfejlesztés és belső szabályzatok ügyében valódi súlya kell legyen.

Hatodszor: hallgatói és oktatói jogok. Az egyetem nem pusztán menedzsmentstruktúra. A hallgatók és oktatók intézményi részvétele nélkül az autonómia üres szó marad.

Hetedszer: átlátható finanszírozás. Az állam ne politikai hűség, hanem teljesítmény, társadalmi feladat, regionális szerep, kutatási minőség és képzési szükséglet alapján finanszírozzon. A felsőoktatásban a kiszámíthatatlanság öl: tanszéket, kutatócsoportot, nemzetközi projektet, hallgatói életpályát.

Nyolcadszor: külső minőségbiztosítás. Az autonóm egyetem sem lehet érinthetetlen. A nemzetközi összehasonlítás, akkreditáció, tudományos teljesítményértékelés, munkaerőpiaci visszacsatolás és társadalmi mobilitási hatás mind része kell legyen az új rendszernek.

Ez lenne az autonómia valódi próbája: szabadság felelősséggel.

Fontos kimondanunk, hogy a KEKVA-rendszer kritikájából nem következik, hogy a korábbi állami fenntartási modell ideális volt.

Nem volt az.

A magyar egyetemek a modellváltás előtt is sokszor kiszolgáltatottak voltak a költségvetési ciklusoknak, minisztériumi döntéseknek, politikai preferenciáknak, bürokratikus szabályoknak. A rektori és szenátusi autonómia sem mindig jelentett hatékony, nyitott, versenyképes működést. Voltak belső feudális viszonyok, lassú döntések, minőségbeli különbségek, bezárkózó tanszéki világok, gyenge nemzetközi versenyképesség, forráshiány, elvándorló oktatók és túlterhelt hallgatók.

Ezért volna nagy hiba a reformot úgy eladni, mintha a cél a 2010 előtti vagy 2020 előtti állapotok egyszerű visszaállítása lenne.

Nem visszamenni kell. Előre.

A magyar felsőoktatásnak nem nosztalgiára van szüksége, hanem új intézményi szerződésre. Olyanra, amely tanul a régi állami modell merevségéből és az alapítványi modell politikai beágyazottságából is.

Polgári-konzervatív nézőpontból az egyetem nem pusztán szolgáltató. Nem diplomagyár. Nem kutatási vállalkozás. Nem ifjúsági park. Hanem nemzetfenntartó intézmény.

Egy ország szellemi önvédelme az egyetemeinél kezdődik. Ott dől el, lesz-e saját jogászi, orvosi, mérnöki, tanári, agrár-, közgazdasági, informatikai, bölcsészeti, társadalomtudományi és természettudományos utánpótlás. Ott dől el, hogy a magyar fiatalok itthon találnak-e szellemi kihívást, vagy csak külföldön. Ott dől el, hogy a vidék nagy egyetemi központjai valódi regionális motorok lesznek-e, vagy csak helyi diplomakibocsátók. Ott dől el, hogy a magyar nyelvű tudományosság nemzetközi kapcsolatokkal megerősödik-e, vagy provinciális védekezésbe szorul.

Ezért az egyetemi autonómia nem liberális hóbort. Konzervatív nemzeti érdek.

A tudomány szabadsága nem azért fontos, mert az egyetemeknek ne volna felelősségük a közösség előtt. Hanem azért, mert a hatalom által irányított tudás hosszú távon mindig gyengébb tudás. A politikai lojalitás alapján szervezett egyetem nem lesz világszínvonalú. Legfeljebb fegyelmezett. De a fegyelmezett középszer nem épít nemzetet.

A nemzetet a szabad, felelős, versenyképes és önmagával szemben is igényes intézmények építik.

Az elmúlt hetekben több ügyben is ugyanaz a kérdés köszön vissza: Vajon az új kétharmad képes-e másként használni a hatalmat, mint az előző?

A KEKVA-ügyben ez különösen élesen látszik.

A Tisza-kormány most hivatkozhat jogállami helyreállításra, egyetemi autonómiára, uniós bizalomra, nemzeti vagyonvédelemre. Ezek erős érvek. De a történet végén nem az fog számítani, milyen szép szavakkal indult a reform, hanem az, milyen intézmények maradnak utána.

Ha a kormány visszaveszi az alapítói jogokat, majd saját embereivel, saját politikai logikájával, saját központi akaratával tölti meg az új rendszert, akkor a reform erkölcsi alapja összeomlik. Akkor nem autonómia lesz, csak átfestett fenntartói hatalom.

Ha viszont az új szabályozás önkorlátozó, átlátható és egyetemi részvételre épül, akkor a Tisza valóban bizonyíthatja, hogy nem zsákmányt akar, hanem intézményt.

Ez a legfontosabb különbség.

A jó kormány nem attól jó, hogy mindent meg tud szerezni. Hanem attól, hogy amit megszerezhetne, annak egy részét tudatosan visszaadja a társadalomnak, az intézményeknek, a szakmai közösségeknek.

Az egyetemi autonómia helyreállítása ilyen visszaadás volna.

A KEKVA-rendszer lebontása önmagában nem fogja megoldani a magyar felsőoktatás gondjait. Nem fog automatikusan jobb béreket, erősebb kutatást, versenyképesebb képzést, kevesebb lemorzsolódást, több külföldi hallgatót, erősebb nemzetközi rangsorhelyeket és jobb tanárképzést hozni.

De megnyithatja az utat ahhoz, hogy ezekről végre tisztességes intézményi keretek között lehessen dönteni.

A magyar egyetemek ügyében most nem az a legfontosabb kérdés, hogy az állam vagy az alapítvány győz-e. Hanem az, hogy az egyetem végre nem vesztesként kerül-e ki a fenntartói háborúból.

Mert eddig túl gyakran az egyetem nevében beszélt mindenki, csak éppen az egyetem hangja halkult el.

A kormány beszélt róla. A kuratórium beszélt róla. Brüsszel beszélt róla. A pártok beszéltek róla. A sajtó beszélt róla. De az egyetemi polgárok — oktatók, kutatók, hallgatók, dolgozók — sokszor inkább elszenvedői voltak a modellváltási vitának, mint alakítói.

Ezen kell változtatni.

A Tisza-kormány akkor járna el helyesen, ha nem kész modellt erőltetne rá az egyetemekre, hanem új felsőoktatási alkut ajánlana.

Ennek lényege egyszerűen megfogalmazható:

Az állam garantálja a nemzeti vagyon védelmét, a kiszámítható finanszírozást, az európai jogállami megfelelést és a társadalmi hozzáférést.

Az egyetem garantálja a minőséget, a felelős gazdálkodást, az oktatási és kutatási teljesítményt, a nyilvános elszámoltathatóságot.

A fenntartói rendszer garantálja a politikai távolságot, az összeférhetetlenségi tisztaságot, a szakmai kontrollt és az intézményi részvételt.

Ez lenne az új szerződés.

Nem állami gyámság. Nem kuratóriumi fejedelemség. Nem piaci önáltatás. Nem politikai foglalás.

Hanem felelős szabadság.

A KEKVA-rendszer felszámolása könnyen válhat politikai győzelmi jelentéssé. Lehet majd mondani, hogy visszavettük. Helyreállítottuk. Megtisztítottuk. Rendeződött az Erasmus. Visszakerült a vagyon. Megszűntek a régi kuratóriumok.

De ezek csak az első mondatok.

A nagyobb kérdés az, hogy öt év múlva mit mondanak majd a magyar egyetemek. Szabadabbak lettek? Versenyképesebbek? Nemzetközibbek? Erősebbek? Jobban fizetik az oktatóikat? Több kutatót tartanak itthon? Több hallgatónak adnak valódi felemelkedési esélyt? Kevésbé félnek a politikától? Többet vitatkoznak? Bátrabban gondolkodnak? Jobban szolgálják Magyarországot?

Ha igen, akkor a reform sikerült.

Ha nem, akkor csak egy újabb tulajdonosi fejezetet írtunk a magyar felsőoktatás régi történetébe.

Az egyetemeknek ugyanis nem gazdára van szükségük. Gazdájuk volt már elég. Minisztérium, kuratórium, politikai felügyelet, költségvetési alku, pártközeli befolyás, bürokratikus gyámkodás.

Méltóságra van szükségük.

Olyan méltóságra, amelyben az állam nem ellenség, hanem garancia. A fenntartó nem úr, hanem szolgálat. A szenátus nem dísz, hanem döntési közösség. A hallgató nem finanszírozási egység, hanem jövőbeli magyar polgár. Az oktató nem adminisztratív teljesítménysor, hanem tudást átadó és tudást teremtő ember. A kutató nem pályázati adatlap, hanem a nemzet szellemi képességének hordozója.

A Tisza-kormány most nagy lehetőséget kapott. Nemcsak arra, hogy lebontsa az Orbán-korszak egyik legvitatottabb intézményi konstrukcióját. Hanem arra is, hogy megmutassa, hogy a jogállami helyreállítás nem visszavétel, hanem visszaadás.

Visszaadás az egyetemeknek.
Visszaadás a hallgatóknak.
Visszaadás a tudománynak.
Visszaadás Magyarország jövőjének.

A KEKVA-rendszer sorsa tehát nem egyszerűen felsőoktatási ügy. Hanem annak próbája, hogy az új magyar állam képes-e végre különbséget tenni birtoklás és szolgálat között.

Ha igen, akkor nem csupán az alapítványi modell ér véget.

Akkor talán az a régi magyar politikai reflex is gyengülni kezd, amely szerint, ami fontos, azt a hatalomnak uralnia kell.

Egy valóban erős ország nem fél a szabad egyetemektől.

Éppen azokból meríti az erejét.