Az 1957-es Római Szerződésben van egy mondat, amit Jean Monnet, az európai együttműködés atyjának szellemét tükrözi egy egyre szorosabb unióról. A szerződés preambulumában a mondat eredeti angol formájában így hangzik: „DETERMINED to lay the foundations of an ever-closer union among the peoples of Europe”, vagyis a szerződést „AZZAL AZ ELTÖKÉLT SZÁNDÉKKAL (hozták létre), hogy megteremtik az Európa népei közötti mind szorosabb egység alapjait”. Ez a mondat azután bekerült a Maastrichti Szerződésbe, onnan pedig a Lisszaboni Szerződésbe, és akik egy föderális Európa megvalósítását szorgalmazzák, erre a mondatra hivatkoznak, vagyis hogy az együttműködés eleve egy föderális állam létrehozásának céljával indult.
Az Európai Konvent idején (2002-2003) még viszonylag szabadon lehetett ábrándozni az Európai Unió jövőjéről. Az éppen bevezetett euró jól működött (egészen a 2008. évi válságig), tömeges bevándorlás még nem volt, és az Unió tíz új tagországgal éppen ebben az időszakban bővült. A szabad légkörben számos ötlet felmerült, amelyből végül is nyolc egymástól lényegesen, vagy csak árnyalatokban különböző együttműködési forma bontakozott ki.
A legnépszerűbb elképzelés egy föderális állam létrehozása volt, ami nem új gondolat, először William Penn[1] javasolta 1693-ban, majd Victor Hugo megismételte 1849-ben és Coudenhove-Kalergi[2] 1926-ban. E formát legújabban azután a német Joschka Fischer vetette fel 2000-ben a Humbold egyetemen tartott előadásában. Azzal érvelt, hogy azok az intézmények, amelyeket hat ország szükségleteire alakítottak ki, már nem funkcionálnak megfelelően, nem felelnek meg például egy közös kül- és védelmi politikának a globalizált világ körülményei között, és nem felelnek meg a demokratikus politikai rendszer követelményeinek sem.
A föderális elképzelésekkel szemben, főleg a franciák egy nemzetállamok együttműködésére (konföderációjára) épülő modellt tartottak kívánatosnak. Ezt az elképzelést még De Gaulle vetette fel a hatvanas évek elején. De Gaulle elképzeléseit Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete vetette papírra, ez volt az a bizonyos Fouchet-terv. E terv szerint az uniónak négy intézménye lenne, a Tanács, az államfők részvételével, a Miniszterek Tanácsa, a miniszterek részvételével, a Politikai Bizottság, amelyben a tagállamok delegáltjai vennének részt és az Európai Parlament, amelynek véleményező szerepe lenne. A döntés-előkészítés és a döntések végrehajtása a Politikai Bizottság feladata, maga a döntés pedig a Tanácsban történne, mégpedig egyhangúsággal.
A német és francia elképzelésekkel szemben az angolok lazább együttműködést, egy szabadkereskedelmi övezetet képzeltek el, amelyben az együttműködés az egyes országok hajlandóságára és nem az európai politikai és gazdasági elit szándékaira épülne. Az Európai Unió szabadkereskedelmi övezetté való átalakítását elsősorban az angol UKIP (United Kingdom Independence Party) szorgalmazta, és az angol kormány abban az időben (még uniós tagként) elég határozottan fel is lépett annak érdekében, hogy a hatáskörök Brüsszelbe koncentrálása megszűnjön.
A fenti karakterisztikusan különböző formák között számos átment lehetősége merült fel, amikor az együttműködés rugalmas, csak bizonyos, kölcsönösen érdeklődésre számot tartó, területekre terjed ki. A rugalmas együttműködés azt jelenti, hogy az egyes tagállamok – egy mindenkire érvényes közös minimumom túlmenően – csak azokon a területeken működnek együtt ahol abban érdekeltek. Ezt az elképzelést részletesebben a svájci kantonok példáját alapul véve Bruno S. Frey és Reiner Eichenberger a Zürich-i egyetem professzorai dolgozták ki. Ezek szerint az európai országok együttműködése egy rugalmas, változtatható struktúra lenne, amelyben az egyes országok – érdekeiknek megfelelően – különböző mértékben vennének részt.
A rugalmas együttműködési forma koncepciója azután különböző nevek alatt bukkant fel. Ilyen volt az „Europe a la Carte” vagyis „Európa étlap szerint”, mely rendszerben mindenki azon a területen működik együtt, ami a számára kedvező. A „koncentrikus körök” koncepcióban egyesek jobban integrálódnak, mint mások. Ehhez a formához volt hasonló a ma gyakran emlegetett „többsebességű Európa”, amelyben a közös integrációs célt egyesek gyorsabban, mások lassabban érhetik el, de a mozgás iránya egyértelműen az integráció felé halad, szemben a „koncentrikus körökkel”, ahol nem cél az „egyre szorosabb unió”.
Mint romantikus, főleg a baloldal és a zöldek által támogatott elképzelés a „lokalizáció” volt, amelyben az alapvető döntési jogkörök a nemzetközi szervezetektől, a nem választott transznacionális vállalatoktól, a demokratikusan választott helyi közösségekhez kerülnek át. E rendszerben valamennyi közműnek, közszolgáltatásnak (vasút, távközlés, energiaellátás, vízellátás, oktatás, egészségügy), és a termőföldnek, illetve a nyersanyag-kitermelésnek alapvetően a helyi közösségek tulajdonában kell lennie. A lokalizáció nem kereskedelem-ellenes, pusztán az a célja, hogy diverzifikált helyi gazdaságokat hozzon létre, és ne kényszerítsen minden vállalatot arra, hogy önkizsákmányoló nemzetközi versenyt folytasson addig, míg maga vagy versenytársai el nem pusztulnak. E felfogás nem áll mesze a neves angol közgazdász, John Maynard Keynes nézeteitől, aki egy a harmincas évek nagy válsága után írott esszéjében[3] a következőket mondja: „azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között.”
Nem kétséges, hogy igen hosszú távon a növekedésre épülő globalista modell kifullad, és a fenntartható, szükségképpen a helyi adottságokra épülő gazdaság lesz működőképes. A globalista modell sebezhetőségét már eddig is megmutatta a Covid19-járvány vagy éppen most a Hormuzi szoros lezárása. A következő évtizedekben azonban még sokáig a globalizációra épülő modell fog érvényesülni, ami az Európai Unió vezetőit egy centralizált rendszer, az adottságok miatt szükségképpen egy Európai Birodalom létrehozására fogja sarkallni.
Az Európai Unió már most is birodalmi logika szerint működik. A birodalom – definíció szerint – egy erős központi hatalom (egyszemélyi uralkodó vagy uralkodó csoport) által irányított, földrajzilag kiterjedt, és számos országot, népcsoportot összefogó államalakulat, amelyet általában katonai erővel tartanak össze. Ez a definíció majdnem tökéletesen illik a Lisszaboni-szerződés utáni Európai Unióra, mert annak népessége etnikai, kulturális és nyelvi szempontból heterogén, majdnem minden ország más nyelvet beszél, és nem érti a többiét. Nincs közöttük akkora szolidaritás, hogy a jövedelmek országok közötti átcsoportosításával az egyes országok életszínvonala kiegyenlíthető lenne, ezért a sokak által favorizált föderáció gazdasági, de társadalmi oldalról sem lehetséges.
Valóban nem lenne más választás, mint a birodalom, amely jelzőt az Európai Unióra éppen a Bizottság egy volt elnöke José Manuel Barraso használt?[4] Ezen azért érdemes lenne még egy kicsit gondolkodni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] William Penn az Egyesült Államok egyik alapítója volt, és közülük is az egyetlen, aki demokratikus alkotmánnyal képzelte azt el.
[2] Német-japán származású filozófus, történész a Páneurópa mozgalom megalapozója
[3] John Maynard Keynes, "National Self-Sufficiency," The Yale Review, Vol. 22, no. 4 (June 1933), pp. 755-769
