Pozitív függőség

„Ha nem lenne az uniós támogatási rendszer, felborulna a nemzetgazdaság egyensúlya” – Orbán Viktor

Ünnepélyesen adták át tegnap az Európai Bizottság és Magyarország közötti partnerségi, a 2014 és 2020 közötti uniós források felhasználásáról szóló megállapodást. Miután elképesztő pénzesőt is jelent a dokumentum, ne szégyelljük bevallani: van mit ünnepelni!

Azonban nem árt fejben tartani, hogy Magyarország nem pusztán nettó haszonélvezője az uniós tagságnak, vagyis többet kap vissza a közös kasszából, mint amit oda befizet, hanem komoly függőségi viszonyba is került gazdaságunk az uniós pénzekkel. Olyannyira, hogy az évek óta megvalósuló központi fejlesztések (állami, önkormányzati) kilencven százaléka mögött a brüsszeli pénzek állnak, de jól jár a hazai céges világ is. Emlékeztetőül: ha nincs a tavalyi, hatalmas uniós tőketranszferből származó reálgazdasági „löket”, valószínűleg 2013-at recessziós évként zártuk volna. S feltehetően az idén a második negyedévben mért csaknem négyszázalékos gazdasági dübörgés is halkabb, gyengébb lenne.

Ez a függőség amúgy pozitív dolog: elősegíti hazánk mélyebb integrációját a közösségbe – immár ezer szállal kötődik a magyar közigazgatás és vállalati szegmens Brüsszelhez. Olyan pénzekről van szó, amelyeket a Lajtán túli adófizetők – a nettó befizetők – dobnak „össze” azért, hogy mi, magyarok is felzárkózzunk a nyugati világ átlagos fejlettségi szintjéhez.

Elnézést, hogy most csak osztunk-szorzunk, természetesen nem pusztán anyagi területei vannak Magyarország uniós tagságának, legalább ilyen fontosak a kulturális-történelmi vonatkozások, arról nem is beszélve: Kelet-Közép-Európában sokkal szerencsésebb, kifizetődőbb és biztonságosabb egy ötszázmilliós gazdasági-politikai régió alkotóerejének lenni, mint függetlenül erőtlennek lenni… Érdemes tehát rögzíteni: nem kérdés már többé, hogy Magyarország Kelethez vagy Nyugathoz tartozik-e, ugyanis intézményileg, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan is visszatértünk a nyugati nemzetek közösségébe, és erről papírunk is van – tíz esztendeje. Komolyabban kellene hát venni a tagságot, az uniót ugyanis nem szétverni kell, hanem közösen megújítani!

Visszatérve az Európai Unió által biztosított támogatási rendszerhez, nagyon fontos, hogy a lassan magunk mögött hagyott 2007–2013-as EU-s költségvetési periódust egy még hatékonyabb váltsa fel. A kormány szándékai szerint a 2014–2020-as időszakban a piaci szereplőkhöz áramlik majd a lehívásra kerülő források döntő része. Amennyiben így lesz, és a hazai gazdaság tartópillérei sem remegnek meg, akkor garantálható lesz a tartós gazdasági növekedés. Utóbbi pedig a „lelke” a felzárkózásnak.

Van is hová konvergálnunk! A sors fura fintora, hogy pont az elmúlt tíz évben, amióta tagjai vagyunk az EU-nak, nem nagyon sikerült közelednünk az átlagos nyugati életnívóhoz. Mindenesetre ha az Európai Bizottságtól 2020-ig érkező forrásokat jól, a korábbiak­hoz képest hatékonyabban használjuk fel, akkor Magyarország jelentősen fejlődhet.

Nem lehet azonban mindent a brüsszeli dotációkra építeni: továbbra is nagy szükség van a feszes, alacsony államháztartási hiányt produkáló központi költségvetésre, csökkenő államadósságra, valamint a stabil, kiszámítható árfolyammal rendelkező hazai fizetőeszközre, a különböző nemzetgazdasági ágazatok megerősödésére és egyre több munkavállalóra. Ehhez persze megfelelő jogi környezet is kell az állam részéről – bőven akad tehát tennivalója a kormánynak.

A lényeg talán az, hogy miközben sokszor elégedetlenek vagyunk az Európai Unióval, pontosabban azzal, amit hazánk ki tudott használni az uniós lehetőségek közül, többé nem kérdéses, hogy Magyarországnak hol a helye. Az esetleges félreértést azonban oszlassuk el: az unió nem csupán a pénzügyi transzferekről szól, még ha függők is vagyunk.

Klubba azért megyünk, hogy jobban érezzük magunkat.