A 21. század legsúlyosabb konfliktusai nem feltétlenül az olaj, sokkal inkább a víz körül fognak kirajzolódni.
Hogyan alakítja át a népességnövekedés és a klímaváltozás a globális hidrológiai ciklust? Többek között erről beszélt Szöllősi-Nagy András hidrológus, az NKE VTK egyetemi tanára, aki a vízdiplomácia gyakorlati művészetéről, és az egyetemen folyó egyedülálló képzésről is beszámolt a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek adott interjújában.
A hidrológus azt mondta, hogy a vízügyi szakma már a 2000-es évek elején kongatta a vészharangot, amikor ő az UNESCO-nál dolgozott. A tét ugyanis nem kicsi: a 21. század vízkészleteit a népességnövekedés és a klímaváltozás kettős szorítása alakítja. Figyelmeztetett arra, hogy a 20. század eleji 2 milliárdról a század végére 6 milliárdra, mára pedig 8,3 milliárdra nőtt a Föld lakossága, 2122-re pedig elérhetjük a 11 milliárdot is. Ennek a tömegnek a víz- és élelmiszerellátása pedig drasztikusan átírja a természet rendjét. A jövőkutatók épp ezt a 2122-es évet tekintik a kritikus átbillenési pontnak. A tudós szerint ez egy fokozatos, lassú hanyatlással következik be, szerinte ezért a következő 10–15 évben elengedhetetlen a gyökeres szemléletváltás.
A felmelegedés miatti fokozott párolgás felborítja a csapadékeloszlást: egyes régiókban elszabadulnak az árvizek, máshol viszont elapadnak a források – miközben a bolygó teljes vízkészlete változatlan marad – hívta fel a figyelmet. Hozzátette: Magyarországon ez a kettősség kézzelfogható: a Nyugat-Dunántúl csapadékosabbá válik, míg a Kelet-Magyarország, a Tiszántúl és a Homokhátság folyamatosan szárad. Ahogy a víz fogy, a konfliktusok veszélye úgy nő, ezért égető szükség van a hatékony vízdiplomáciára.
Szöllősi-Nagy András szerint léteznek működő példák a békés, közös vízgazdálkodásra. Az egyik legsikeresebb modell Afrikában, a Szenegál-folyó vízgyűjtő területén valósult meg. Megalakították a Szenegál-folyó Fejlesztési Szervezetét, amely gyakorlatilag egy közös kormányközi vállalkozásként működik. Itt az érintett országok szakemberei napi szinten dolgoznak együtt, és megosztott felelősséggel, közösen irányítják a teljes vízgyűjtőt, valamint üzemeltetik a meglévő műtárgyakat. A másik látványos példa az etiópiai Nagy Reneszánsz Gát története a Níluson. Amikor Etiópia 15 éve elhatározta a gát megépítését a szudáni határ közelében, Egyiptom hevesen tiltakozott, és elérte, hogy a nemzetközi szervezetek kiszálljanak a finanszírozásból. Etiópia egyedül maradt a világ egyik legszegényebb országaként, de saját finanszírozásban mégis megépült a hatalmas, 70 köbkilométeres tározó – ez 35 Balaton vízkészletével egyenlő. Amikor jött egy hirtelen, rendkívüli árhullám, a gát képes volt visszatartani az extra vízmennyiséget, amivel megmentette Szudán fővárosát, Kartúmot a pusztító árvíztől. Szudán álláspontja azonnal megváltozott: rájöttek, hogy a gát megmenti őket, ha jól üzemeltetik.
A hidrológus beszélt arról is, hogy Magyarország a Duna vízgyűjtőjén fekszik, és számos szomszédos országgal osztozik a vizeken. A térség egyik legnagyobb történelmi vízdiplomáciai kihívása pedig a bős-nagymarosi konfliktus. A Duna medrének az elmúlt évszázadban lezajló mélyülése például a sóderbányászat és természetes folyamatok miatt, drasztikusan lecsökkentette a vízszintet, ami szó szerint „leszívta” a Szigetköz vízkészletét, kiszáradással fenyegetve a mellékágakat. Bár ezt 35 évig drága fenékküszöbökkel sikerült kezelni, egyetlen nagymarosi tározóval elegánsan meg lehetett volna oldani a vízpótlást – hangsúlyozta Szöllősi-Nagy. Ezenkívül közvetlen energiabiztonsági kockázattal is számolnunk kell: Magyarország villamosenergia-ellátásának több mint 40 százalékát adó Paksi Atomerőmű hűtővíz-ellátása alacsony dunai vízállásnál veszélybe kerülhet, ahogyan most testközelből meg is tapasztalhattuk – emlékeztetett.
A „vizet a tájba” elv ma már széles körben elfogadott, ugyanakkor fontos felismerni, hogy a víz visszatartásához és a tájba vezetéséhez emelni kell a vízszintet. Ehhez elengedhetetlenek a megfelelő mérnöki műtárgyak, duzzasztógátak és tározók – emelte ki a hirdológus. Hozzátette: diplomáciai szinten fel kell ismernünk, hogy a vizeink 95 százaléka határainkon túlról érkezik, így a vízvisszatartást csak a szomszédos országokkal közösen, megosztott felelősséggel lehet megoldani. Olyan közös, hosszú távú közép-európai programokra van szükség, amelyek a hegyvidéki – például Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján építendő – tározók közös üzemeltetését célozzák az árvízi csúcsok felfogására és aszályos időszakban történő szabályozott leengedésére.
A tudós beszélt a NKE Víztudományi Karán működő Víz- és Környezetpolitikai Tanszékről és a Nemzetközi Vízpolitika és Vízdiplomácia mesterképzésről is, melynek egyedülállósága abban rejlik, hogy képes lebontani a különböző tudományágak közötti mesterséges falakat. A képzés két kiemelt földrajzi fókuszterülete Közép-Ázsia, ahol a gleccserek visszahúzódása miatt rendkívül súlyosak a vízkonfliktusok és Afrika. Olyan nemzetközi szakembereket képeznek, akik hazatérve a saját országaik közötti feszültségeket képesek lesznek tudományos és diplomáciai eszközökkel feloldani, és láthatóan rendkívül sikeresen tudnak elhelyezkedni.
A jövő szakembereinek olyan sokrétű eszköztárra és mentális rugalmasságra van szükségük, amellyel át tudják lépni a saját szakterületük határait – hangsúlyozta. Rendkívül fontosak ezért a gyakorlati tárgyalási és mediációs technikák. Az NKE egyetemi képzésén ezt szimulációs gyakorlatokkal oktatják. A szakember komoly kutatási feladatok közé sorolta az olyan egységesített, közösen elfogadott metodológiákat és megosztott szoftveres rendszereket kifejlesztését, amelyek garantálják a megbízható és transzparens adatcserét, ami minden együttműködés alapja.
Szöllősi-Nagy András figyelmeztetett: az aszálykezelés és a vízkészletek védelme érdekében érdemes átgondolni az öntözési gyakorlatokat: a hagyományos elárasztásos módszerek helyett fokozatosan a precíziós, gyökérzónás csepegtető rendszerek felé kell elmozdulni, ahogy azt több ország – köztük Izrael – tapasztalatai is mutatják. Emellett a felszín alatti vízkészletek védelme is kiemelt jelentőségű. Emellett a társadalmi szemléletváltás és a szakmai utánpótlás megerősítését is szükségesnek nevezte.
„Ha a döntésekben a tudományos és szakmai szempontok kerülnek előtérbe, ha az európai együttműködési lehetőségeket kihasználjuk, és a szomszédos országokkal közös felelősségen alapuló, kooperatív vízgazdálkodást valósítunk meg, akkor a víz valóban a fenntartható fejlődés és a stabilitás egyik fontos összekötő elemévé válhat” – fogalmazott.
