A gyapjas mamutok többsége nagyjából 10–12 ezer évvel ezelőtt, a jégkorszak végén tűnt el, ám egy kisebb populáció még közel hatezer éven át fennmaradt a Szibéria partjainál fekvő Wrangel-szigeten.
A tudósok sokáig úgy vélték, hogy ezeknek az utolsó mamutoknak a vesztét a kis létszám miatt kialakuló beltenyészet és genetikai leromlás okozta. Az elmúlt évek genetikai vizsgálatai azonban ennél jóval összetettebb képet rajzolnak.
A kutatók 21 mamut teljes genomját elemezték, köztük a Wrangel-szigeten élt egyedekét is. Az eredmények szerint a populáció valóban átélt egy súlyos genetikai szűk keresztmetszetet, amikor a tengerszint emelkedése elszigetelte a szigetet a szárazföldtől. A néhány száz egyedből álló csapat azonban meglepően jól alkalmazkodott: a káros mutációk egy részét az evolúciós folyamatok fokozatosan kiszűrték, így a populáció több mint 200 generáción keresztül stabil maradt - írja az IFLScience.
Ez azt jelenti, hogy a beltenyészet önmagában valószínűleg nem okozta a mamutok kihalását. Bár genetikai állományuk kevésbé volt változatos, a vizsgálatok szerint nem következett be az a „genetikai összeomlás”, amelyet korábban a fő bűnösnek tartottak.
A tudósok szerint sokkal valószínűbb, hogy valamilyen hirtelen külső esemény pecsételte meg az utolsó mamutok sorsát. Szóba került egy fertőző járvány, rendkívül szélsőséges időjárás, hosszabb ideig tartó éhezést okozó környezeti változás vagy más természeti katasztrófa. Mivel a Wrangel-szigetre az emberek csak mintegy 400 évvel a mamutok eltűnése után érkeztek meg, az emberi vadászat ebben az esetben gyakorlatilag kizárható.
A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a genetikai sérülékenység ettől még szerepet játszhatott. A kisebb genetikai változatosság miatt a populáció kevésbé tudott ellenállni egy váratlan betegségnek vagy környezeti sokknak. Vagyis nem maga a beltenyészet ölte meg a mamutokat, hanem sebezhetőbbé tehette őket egy végzetes eseménnyel szemben.
Az eredmények nemcsak a mamutok történetét írják át, hanem a mai veszélyeztetett fajok védelme szempontjából is fontos tanulsággal szolgálnak. Egy kis létszámú populáció hosszú ideig is fennmaradhat genetikai problémák ellenére, ám egyetlen váratlan környezeti vagy biológiai csapás elegendő lehet ahhoz, hogy végleg eltűnjön. Ez arra figyelmeztet, hogy a természetvédelemben nemcsak a genetikai sokféleség megőrzése, hanem a fajokat fenyegető külső veszélyek csökkentése is kulcsfontosságú.
