Kevés hálátlanabb poszt van a szövetségi kapitányénál. Bernd Storckot az Európa-bajnokság után akár köztársasági elnöknek is megválasztotta volna a szurkolók jelentős része. Tizenöt hónappal később szinte elsodorta a népharag.
A fenti mondatok akár azt is sugallhatnák, hogy Bernd Storck áldozat. Messze nem az. De a magyarországi pályaíve, ahogyan fogalmazni szoktak, modellértékű. Dárdai Pál javaslatára került Magyarországra, első feladata a korosztályos válogatottak szakmai felügyelete volt. Némi képzavarral élve nem csupán maga mögött, de maga előtt is felégetett minden hidat már a munkába állását követő első napoktól. Másfelől munkamániája, tettvágya imponálónak tűnt, s eleinte az eredmények csak erősítették a magyar edzői szakmából kiábrándult szurkolók vélekedését: ez az ember kell nekünk, akit csak a szakma érdekel. Aztán 2015 nyarán továbbjutott a csoportból a junior-válogatottal az új-zélandi világbajnokságon, majd a nyolcaddöntőben egy szerencsétlen öngóllal bukott csak el csapata a hosszabbításban, a későbbi világbajnok szerbek ellen. Miután Dárdai Pál visszalépése után átvette az A válogatottat, egy éven át szinte minden sikerült neki. Noha azóta is gyakran hallani azt a nem kifejezetten igazságos vélekedést, hogy „az még Dárdai csapata volt”, valójában a pótselejtezőtől kezdődően Storck szinte minden húzása bejött. Még azok is, amelyek futballszakmai szempontból teljesen irracionálisnak tűntek. (Kleinheisler beállítása a norvégok ellen, Priskin szerepeltetése a visszavágón, ragaszkodása Szalaihoz egészen az osztrákok elleni Eb-meccsig, Franciaországban a sárga laposok pihentetése a portugálok ellen, s talán a lista még nem is teljes.)
Szinte minden meccsén Fortuna is a csapatában játszott, de igaz volt a mondás, annak van szerencséje, aki tesz érte.
Ám a kerék az Eb után elkezdett visszafelé forogni. Az a labda, ami eddig a lécről bepattant, most kifelé jött. Storck tévedhetetlennek hitte magát, ám a húzásai már nem ültek. Az Eb utáni generációváltást nem tudta átvészelni. Andorra után kapott még egy esélyt, de nem tudott élni vele.
Ugyanakkor durva tévedés lenne azt gondolni, hogy a szövetségi kapitány menesztésével és az új majdani beiktatásával megoldódnak a gondjaink.
A váltással (a hírek szerint Szélesi Zoltán kaphat két mérkőzésre kinevezést, a preferált hosszú távú megoldás pedig „Dárdai-minta” követése, azaz egy korábbi légiós pajzsra emelése, aki az elmúlt évtizedet egy másik futballkultúrában töltötte) sem lesz több erős klubban szereplő játékosunk, nem lesznek nemzetközi rutinnal felvértezett fiatal játékosaink, nem lesz jobb a válogatott játékosok erőnléte, nem fognak a kulcsemberek jobb döntéseket hozni éles helyzetekben. Egyet világosan látni kell, miközben hangsúlyozzuk a félreértések elkerülése végett, hogy Storcknak távoznia kellett, helyzete tarthatatlanná vált: a magyar válogatott jövője még rövid távon is a klubfutballban dől el.
