Nem könnyű mit kezdeni ezzel a nappal, november 4-vel. Hivatalosan nemzeti gyásznap, a magyar kormány 2013-ban nyilvánította azzá, emlékeztetve arra, hogy 1956-ban ezen a hajnalon indult meg a Forgószél elnevezésű szovjet invázió az október 23-án kitört forradalom és szabadságharc leverésére.
Történelmünk alapján azonban többször is tarthatnánk nemzeti gyásznapot – az 1849-es aradi vértanúkra október 6-án emlékszünk –, hiszen április 12-én is félárbócra ereszthetnénk a lobogókat az 1241-es muhi tragédiára gondolva, de szóba jöhetne augusztus 29-e, az 1526-os mohácsi csatavesztés időpontja, netán április 30-a az 1711-es majtényi fegyverletétel okán.
Persze, lehetne még folytatni a sort. A múltunkban számos fájdalmas következményekkel járó napot találunk, ám valamennyi esetben felfedezhetjük a közös pontot: minden tragédiát, katasztrófát túléltünk, sőt éppen az elődök küzdelme segített a későbbi talpra állásban. Az ő példájuk, az elkerülhetetlennel történt szembenézésük így nyer értelmet.
Előfordul, hogy nem mindenki érti, miért is vállalkoztak 1956-ban sokan a szovjet invázióval szembeni küzdelemre, a reménytelennek tűnő harcra. Nyilván szerepet játszott ebben az amerikai támogatás fel-felröppenő illúziója; ahogy Nagy Imre rádióbeszéde is, aki a sötét hajnalon azt hangsúlyozta, hogy „csapataink harcban állnak”, s ezzel azt a látszatott kelthette a szabadságharcosokban, miszerint nincsenek egyedül, az egész ország ellenáll. Pedig sejthette a valóságot, aligha véletlen, hogy a beszéd elhangzása után negyven perccel már a Hősök terénél található jugoszláv nagykövetségen kopogtatott, miközben a szovjet csapatok minden magyar laktanyát villámgyorsan körbevettek, nehogy átfogó ellenállás indulhasson. Ennek ellenére nem kevesen a kilátástalan helyzetben is kitartottak, olykor az utolsó töltényig, és a csepeli ellenállást csak 10-én tudták megtörni a szovjetek.
A lelkek azonban nem törtek meg, a MUK – márciusban újrakezdjük – félelemmel töltötte el a hatalmat, s bár a kádári konszolidáció, a gulyás kommunizmus később egy látszólagos nyugalmat teremtett, a felszín alatt mindig is izzott a parázs. Ezért a következő évtizedekben is szükség volt az ügynökökre, a jelentőkre, az egymást megfigyelőkre. Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy éppen november 4-én indul a Nyitott Akták weboldal, ahol az egykori állambiztonsági ügynökakták egy része ingyenesen és regisztráció nélkül elérhetővé válik. Harminchat évvel a kommunista rendszer bukását követően persze egészen más a jelentősége ezen iratoknak, ahogy okkal emlékeztetnek történészek a levonható következtetések korlátozottságára. Ugyanakkor a szembenézés akkor sem maradhat el, ha az nem lehet teljes, és kissé disszonánsan eltereli a figyelmet azokról a hősökről, akik akár életük feláldozásával is a túlélőknek üzentek: nem szégyen a túlélés, érdemes túlélni, túlélni kell, a túlélők nélkül nincs jövő.
