Idén 130 éves a Műcsarnok. A Millennium alkalmából 1896-ban avatták fel a Schikedanz Albert tervei alapján épült monumentális kiállító épületet. Az évforduló alkalmából a Magyar Művészeti Akadémia irodaházának Bajza utca felöli kerítésén szabadtéri tárlat nyílt a Műcsarnok történetéről, amely november 22-ig tekinthető meg. A Műcsarnokban pedig október végén nyílik meg az nagyszabású őszi tárlat, amely az intézmény legfontosabb eseményeiről, kiállításairól emlékezik meg.
Szegő Györggyel, a Műcsarnok művészeti igazgatójával a készülő ünnepi tárlatról, az intézmény elmúlt 130 évéről, és arról is beszélgettünk, hogy mi a mindenkori feladata Műcsarnoknak, és kiknek szólnak ma a kiállításai.
- Mi a célja a szabadtéri tárlatnak?
- 1896 május negyedikén nyitott a Műcsarnok – és idén is éppen e napon nyílt ez a kis tárlat, melynek a 130-as emlékezésen túl az is célja, hogy becsábítsa a közönséget az október végén nyíló – a közelmúltat is összefoglaló – nagy jubileumi kiállításra.
-Mit láthatunk majd ott?
-Megemlékezünk a Műcsarnok kiemelkedően népszerű kiállításairó, de olyan fotó különlegességeket is láthatunk, mint például a két pápáról – a későbbi XII. Piusról és a későbbi XIV. Leóról – készült képek, amikor még majdani pápaként jártak nálunk.
-A Műcsarnok 130 éves történetének fontos része az a bő 12 év is, amióta a Magyar Művészeti Akadémia intézménycsaládjának részeként működik az ön igazgatásával. Lehet ezt külön korszaknak nevezni?
-Igen, és tovább is lehet tagolni. Hat évvel ezelőtt, 2020 őszén rendeztük meg a Szabadjáték/II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon című összegző kiállításunkat, és akkor jelentettük meg a „kék kötetet”, amelyben a 2014 és 2020 őszéig megrendezett 150 kiállítás és a hozzájuk kapcsolódó konferenciák, társművészeti események leírását, képanyagát foglaltuk össze. Ebből a 150 tárlatból tizenkettő volt a szalon kiállítás, amelyeken a kortárs képző- és iparművészet, az építészet, a fotóművészet és a népművészet jelene mutatkozott be. Idén júniusban nyílt meg az Utak és útkereszteződések/III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon kiállítása, amely szeptember 27-ig látogatható. Ez a kiállítás zárja az ünnepre szerkesztett „zöld kötetünket”.
-Hogyan lehet jellemezni ezt a két periódust?
-Mindkettőre – úgy gondolom – a tudatosan értelmezett folytonosság jellemző. A „kék kötet”-ben írt bevezető tanulmányomban a Műcsarnok korábbi helyzetét, illetve az akkori körülményeket elemeztem, amikor megvalósult a váltás, valamint arról az évi 20 tárlatról írtam, amelyeket kollégáimmal létrehoztunk. A mostani, „zöld kötet” élén két tanulmány foglalkozik a Műcsarnok intézmény- és kiállítás-történetével. A most záruló második hat év válogatásának kiemelt elemeit pedig Kondor-Szilágyi Mária vezetőkurátor foglalja össze.
-Hogyan, milyen elvek alapján rendezik meg önök a Műcsarnok kiállításait?
-A kortárs és a klasszikus modern szemléletű vizuális művészeket együtt mutatjuk be. A vizuális kultúra értékalapú minőségeit nem kizárólag a progresszívek, hanem a hagyományőrzők és hagyomány megújítói együtt adják. Legyen szó akár népművészetről vagy képzőművészetről. És úgy gondolom, az igazi avantgárd ma éppen a tradíciókat sokfélképpen megújító képzőművészet.
-De ezeknek az alkotásoknak és alkotóknak a szemlélete nem mindig egyezik egymással, ahogy azt az Utak és útkereszteződések/III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon termeiben is láthattuk. Hogyan kezelik az efféle ellentmondásokat?
-Látszólagos az ellentmondás: ahogyan az ön által említett kiállításunkon is, vállaljuk a szellemi ütközést, és úgy gondoljuk, hogy éppen az effajta különbségek adnak alkalmat a befogadó számára, hogy összehasonlítson különféle szemléletmódokat, és ezekről el is gondolkodjon. Az épület hosszházas architektúrája, térszerkezete, a párhuzamosan és keresztben is átjárható teremsorok is lehetőséget adnak arra, hogy az összefüggéseket, gondolatokat a tárlatok koncepciójával, elrendezésével is megmutassuk, és így egyik tárlatról a másikhoz kalauzoljuk a látogatót.
-Így komplexebb, átfogóbb élményhez is juthat, aki járja a termeket?
-Igen. Alapelvünk: „a művet a befogadó fejezi be…”.
-A fotó szalon katalógusában alá is húztam ezt a néhány sort: „a művészi fotográfia – és a műfaj iránt megnövekedett érdeklődés – titkának a kulcsa a képekkel folytatott párbeszéd, amit a szalon típusú kiállításon látható, befogadható fotográfiák mindenképpen ígérnek. A minőségi fotók által megvalósuló diskurzus talán elvezet a művészi látásmódok, a kreatív képalkotás gazdag mintáiig, amit képi bölcsességnek írtam le. Ezt a folyamatot a közönség és a szakma joggal ünnepelheti.” Ez különösen fontos abban a világban, ahol záporoznak például a mesterséges intelligencia által képek. De önök mégsem száműzik a kiállítóteremből ezeket a képeket sem.
-Igen, a szalon mindig az adott 5 utolsó év tükre. Ezért MI (mesterséges intelligencia) alkalmazásával készült fotók is bekerültek az idei kurátori válogatásba. Szerényi Tamás szakértőt kértük fel, hogy a katalógusba írjon erről egy tanulmányt. Elképesztő adatokat közölt: 2024-ben naponta körülbelül 34 millió MI-generált kép készült. Ez ma már milliárdnyi MI-generált képet jelent. Az újfajta képkészítés nem a szublimált befogadást ösztönző képalkotás felé halad, hanem pont az ellenkező irányban.
-Akkor tehát feladatuknak érzik, hogy a gépek által manipulált képek világával szemben is teret és figyelmet adjanak a hagyományos módon képeket alkotó művészeknek és alkotásaiknak?
-Úgy gondolom, hogy a 130 éves Műcsarnok súlya, az ünnepi kiállítás körüli fokozott figyelem is segítheti a művészeket. A szalonok, a Derkovits-ösztöndíjasok, a Frissen sorozat kiállításai – ezek a csoportos tárlatok lehetővé tették és teszik, hogy a legkülönbözőbb, de magas színvonalon alkotók és műveik jelen legyenek és megismerhetők legyenek a közönség számára ezekben a kiállítóterekben.
-Egyáltalán nem kevés például az a 150 fotóművész, akinek az alkotásai most a Műcsarnokban láthatók, de kapásból fel tudok sorolni olyanokat, aki kimaradtak. Hogyan választják ki, hogy ki mit állíthat ki a Műcsarnokban?
-Több ezer művészből és műveikből válogatni „lehetetlen vállalkozás” és hatalmas felelősség. Válogatni csak a kvalitás elsőbbségét szem előtt tartva szabad. Minden aktualitást a teremtett értékek szempontjából mérlegelünk. Minden más szempont – a kereskedelmi is – mellékes.
-Kiknek szólnak az önök által rendezett kiállítások?
-A korábbi évek gyakorlata – szerintem – téves úton közelítette meg a műcsarnoki feladatok kérdését. A Műcsarnok a mi közép-európai régiónknak a legnagyobb kiállító térsora. Párizsban van a Petit Grand Palais, vagy Münchenben a Kunsthaus. De errefelé nincs másik hasonló léptékű, csak a Műcsarnok.
Egy ilyen intézménynek a feladata nem ugyanaz, mint a kisebb galériáké, akik kísérletező – vagy nagyon újszerű, vagy nagyon provokatív dolgokat állítanak ki. Nem egy arisztokratikus pici, gyakran a műpiacra figyelő réteget célzunk meg, hanem azt a közművelődési feladatot látjuk el, ami a műcsarnoki léptékhez kell, sőt, állítom, hogy ez megkerülhetetlen. Ezt tudni kell mindenkinek, annak is, aki nem jön el hozzánk. Itt megvan az a lehetőség, ami az érdeklődő látogatókat – a művészeket és a közönséget is – megilleti. És nem egyedül a művészeknek csináljuk a kiállításokat, és nem is csak a szakmának, hanem nekik és a közönségnek együtt! A befogadói esztétika jelmondata – „a művet a néző fejezi be” – azt jelenti, hogy közönség nélkül nincs sem Műcsarnok, sem magyar képzőművészet.
A Műcsarnok timpanonjára az van kiírva, hogy „A Magyar Képzőművészetnek”. Ez van kőbe vésve. A progresszív művészet, amit többször számon kértek már rajtunk, arányosan jelen van, és Bán András és Kondor-Szilágyi Mária művészettörténészekkel erre a nyitottságra mindig figyeltünk. És ezt a mi koncepciónkat látványosan igazolja a közönség. Átlag háromszor annyian tértek be a Műcsarnokba, mint korábban. 2014-től ez összesen több mint egymillió látogató.
-A kiállításokhoz hozzátartoznak a szép kiállítású katalógusok is.
-Nézze, itt van 80 katalógus a 250-kiállításból. Az egyik legszebb katalógusunk éppen ehhez a Nicholas Schöfferhez kapcsolódik. De füzet-kiadvány mindenhez készült: itt van a most látható Berecz András harangokról készült fotókiállításához az ismertető füzet, ez a másik Dargay Lajosé, és itt van René Burrié, aki hosszú BPF-fotófesztivál sorozat idei kiállítója. Ő volt annak a Magnum nemzetközi fotóügynökségnek az elnöke, amelyet a magyar Robert Capa alapított Párizsban a negyvenes évek végén. Olyan fotóművészeti anyaggal rendelkeznek, ami felbecsülhetetlen kincse az emberiségnek. Mi gyakran ebből hozzuk a kiállításainkat.
Minden évben van Budapest Fotófesztivál – 50-60 városi kiállítással– de amelynek a nyitótárlatát mindig itt rendezzük a Kamarateremben. René Burri svájci fotóművésznek is éppen idén volt itt kiállítása. Az egyik mániája nem az építészet maga volt, hanem az építészek és műveik együtt. Például Le Corbusier is a barátja volt. A füzetünk címlapján is a Ronchamp-i kápolna látható – belülről, ellenfényben. Mindig mellékelünk színvonalas kísérőtanulmányokat is. De egyre nehezebb ennyire jó minőségű katalógusokat összehozni. Mert az álhír, hogy itt rengeteg anyagi forrás van. Nem azt mondom, hogy kevés van, de ilyeneket nem tudunk tucatszám csinálni.
A látvány, a látványtervezők támogatják a befogadót a művek befogadásában. Mindig az a cél, hogy jól legyen installálva a tér, a műveket szövegek egészítsék ki, úgy megkomponálva, hogy segítse a tájékozódást és az értést. Segítse a valahol a tarkó mögött megszülető magasabb minőségű beleélést. Évi átlag húsz katalógushoz két belső grafikusunk van. Vendég grafikusokat is hívunk, olyanokat, akik a műfaj csúcsai. Ezek a füzetek nem csak önnek tetszenek, hanem a nemzetközi vendégeinknek is, akik nem csak a kiállításokról nyilatkoznak pozitívan, hanem a katalógusainkról is.
- Milyen kiemelkedő nemzetközi kiállítások voltak még itt az elmúlt 13 évben?
- Felsorolok néhány nevet a nemzetközi palettáról. Top siker volt – huszonvalahány ezren nézték meg – Sebastiano Salgado fotóművész kiállítása, aki az ökológiai gondolkodás iskolapéldáját hordozta egész munkásságában – óriási hatása volt itt is. Steve McCurry is kiállított a Műcsarnokban, ő a National Geographic fotós sztárja – az ő híres fotóján látható az „afgán lány”, az a gyönyörű szemű ember, akit harminc évvel később már nem annyira fiatalasszonyként újra lefotózott. A nézők imádták. Az orosz világsztár monumentális festő Olga Tobleruts-nak is volt itt kiállítása. Azután volt Francois Gilot-nak, Picasso egykori feleségének kiállítása, és Sylvia Plachy-nak, akinek a fia Adrian Brody, az Oscar-díjas színész. Reigl Judit kiállításának átütő sikere volt. Az ugyancsak „francia” Major Kamill festőművész is kiállított nálunk, és Drozdik Orsolya, aki Hollandiában, New Yorkban és Budapesten is igen elismert művész. A II. Párizsi iskolából a magyar származású Francois Fiedler is kiállított nálunk. És Böröcz Andrásnak is. Ő New Yorkban él, a nyolcvanas évek végén hagyta el az országot, és rendszeresen visszajár Nemrég az MNG-ben állították ki. 1990-ben – már gyakorló művészetkritikusként – az első honi interjút én hoztam tőle. Még New Yorkból. 1991-ben jelent meg újra itt Magyarországon.
A Fotófesztiválon David Lynch filmrendezőnek is csináltunk kiállítást. Külön számunkra csinált egy remek kis animációs filmet. Sandro Miller John Malkovich-csal szövetkezett, filmfőszereplőket „elevenítettek meg”. Malkovich nem csak kisminkelte magát, hanem felvette az adott szereplő habitusát is. Miller úgy állította be, hogy ne lehessen megkülönböztetni a filmes figuráktól, így fotózta le. Óriási sikere volt.
A tavalyi Budapesti Fotófesztivál sztárja volt Peter Lindbergh, német származású amerikai fotós, aki a divatfotózás ikonja. Volt Alekszej Tarkovszkij fotó-kiállításunk, ő a filmrendező Tarkovszkij leszármazottja. Guillermo Kahlo fotóművész, a festőművész Kahlo édesapja. A Frida Kahlo által képviselt nagyon emberközeli portréfestészetben a papájával gyakorolt műtermi munkából jön az a sajátos, rá jellemző látásmód, de ez nem közismert. Elképesztően gazdag nemzetközi anyag fordult meg nálunk. Ha valaki ezeket nem látta, de kiabál, hogy itt nincsenek rangos külföldiek – hm. Bizony vannak.
-A magyar kiállítók közül kiket emelne ki?
- A magyar kortárs művészet nagyjai, legjelentősebb alkotói közül volt kiállítása Baranyai Andrásnak, Lovas Ilonának vagy Keserü Ilonának és Molnár Sándornak is. Ők ’leg’ festők – és nemcsak az én számomra. Emlékkiállítást rendeztünk Swierkiewicz Róbertnek is, aki a kísérletező festészet és a performance-művészet egyik legjelentősebb honi alakja volt. Ha nem begubózva tölti az alkotó éveit, akkor ma világnagyság lenne. Kovács Péternek, aki visszatért Magyarországra, és utolsó éveiben a Képzőművészeti Egyetemen tanított. Volt kiállítása Szurcsik Józsefnek, Barabás Mártonnak, Jovián Györgynek, Újházi Péternek, Matzon Ákosnak, Gaál Józsefnek, Konkoly Gyulának, Lajtha Gábornak, Barabási Albert-Lászlónak vagy Cseke Szilárdnak. Aki ismerős ebben a közegben, az tudja, hogy ezek a leg-nevek – és indokoltan azok. Nem attól nagyok, mert itt van kiállításuk, hanem (tapasztalatom szerint) ez kölcsönösen megtisztelő nekik és a Műcsarnoknak is – ezt így éljük meg.
- Ha megáll egy japán vagy egy koreai busz a Hősök terén, akkor nem csak a Szépművészeti Múzeumba, hanem ide is bejönnek a turisták?
- Ide is bejönnek, de nyilvánvalóan a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye gazdagabb történeti előélettel bír, mint a Műcsarnok. Ilyen rangos gyűjtemények inkább csak Rómában, a Louvre-ban, Berlinben, Londonban, no meg Bécsben vannak. Az édesanyám évtizedekig Bécsben élt. Természetesen nem csak őt látogattam meg ott, de fantasztikus tapasztalataim lehettek az akkor éledező, álmos Bécs kiállításai, kis és nagyformátumú modern és kortárs képző-, illetve vizuális művészete – és azok szakmai vezetései is. Talán meg is haladtam az itthoni bölcsészeti tanulmányokkal megszerezhető tudást. De remek művészettörténet tanáraim voltak az BME Építészkarán, az Iparművészeti Főiskolán is.
- Mi meg itt a legtöbben be voltunk zárva a szocializmusba.
- Amikor bekövetkezett a 89-es fordulat, mindenki azt hitte, hogy majd egyik pillanatról a másikra nyugati ország leszünk. De ma sem rendelkezik az ország olyan vásárlóerővel, ami a Nyugaton hódító praxist (miszerint a műpiac, a művek értékőrző volta termékké, tőkefelhalmozó valamivé teszi) itt is működtetné. Szerintem viszont ott sem helyes irány a műpiac primátusa.
Én is hittem abban 1990-91 táján, amit mások és én is nagyon vártunk. Aztán az ember látta, hogy a Nyugat nem tekinti a gyűjtő- és műpiac szerves részének a kelet-európai felszabadult országokat. És ez legyűrűzik a műgyűjtőhöz, akik műalkotásokat vásárolnak. Itt is van műgyűjtés, de ez nem képez egy olyan extra műkereskedelmi piacot, mint ami a Nyugaton él. Miért kell akkor ezt kövessük? A művészet célja nem is ez! A művészetnek szerintem dolga őrizni a civilizációban évezredeken át kialakult csodás humanista lehetőséget, a művészek szellemi, szakrális alkotó teljesítményét, ami a legdifferenciáltabb emberi kommunikációra képes. Akár az MI ellenében is.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
