A Műcsarnokban néhány hete nyílt meg (június4-én) és szeptember 7-ig látogatható a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon kiállítása, amely több mint 150 magyar fotográfus képeit mutatja be az utolsó öt esztendőből, reprezentálva a műfaj aktuális ízlésirányait, érdeklődését, világlátását, tendenciáit. A tárlat megnyitásakor jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában A magyar fotóművészet 300 alkotója című kötet. A kötet két szerkesztőjével, Bán Andrással és Kincses Károllyal, akik a kiállítás kurátorai is, egymással beszélő képekről, lassulásról, a képkészítés szabadságának lehetőségeiről és természetesen a mesterséges intelligenciáról is beszélgettünk.
MH: - Hogyan született meg A magyar fotóművészet 300 alkotója című vaskos fotóalbum?
BA:- Magyar Művészeti Akadémia kiadójának pár éve indult egy sorozata, amelyben megjelent egy irodalmi és egy filmes lexikon. Nem nagyon vette észre a közönség ezt a két könyvet, pedig nagyszerűek, és nagyon érdekes a szerkesztési elvük. Az irodalmi lexikon könyvek mentén, a filmes lexikon pedig filmek mentén dolgozta fel 50-100 év magyar film-illetve irodalomtörténetét.
Amikor felmerült, hogy készítsünk egy fotós könyvet is, két nehézség adódott: az egyik, hogy az a nyomdai papír, amin nagyon jól érzi magát a kinyomtatott szöveg, nem megfelelő a fotókhoz, így eleve másmilyen könyvben kellett gondolkozni, mint amilyenek a korábbiak voltak.
Az irodalom esetében a kötet az egység, a film esetében a film, de vajon a fotó esetében mi az? Törtük a fejünket, és nem tudtunk jobbat kitalálni, mint azt, hogy maga a fotográfus az. Jó három éve, amikor elkezdtük ezt a munkát, Kincses Károllyal és Fejér Gáborral úgy döntöttünk, hogy fotográfusokat mutatunk be.
Ha most megkérdezné, mi a fotóművészet, nem tudnám megfogalmazni, de azt mindnyájan tudjuk egy-egy kép kapcsán, hogy fotóművészetről beszélünk-e, vagy sem. Így láttunk neki a könyvnek, Kincses Károllyal és Fejér Gáborral. Felkértünk egy szerkesztőbizottságot (Haris László elnök, Barta Zsolt Péter, Szalontai Ábel, Szarka Klára, Szigeti Tamás) is, akikkel konzultáltunk.
Végül összeállt egy háromszázas névsor. Hatszázötven oldalas kötet, jó minőségű, súlyos papírból. Ennél több képet nem lehetett volna beleszorítani a kemény borítók közé.
Minden fotós esetében megkerestük azt az írót, fotótörténészt, esszéistát, akiről úgy gondoltuk, hogy tud róla beszélni. Értelmező esszéket kértünk a szerzőktől, és ezek mellett a kötetben minden fotóstól szerepel két kép.
MH:- Hogyan kapcsolódik egymáshoz a kötet és a III. Nemzeti Fotószalon kiállítása a Műcsarnokban?
BA: - Néhány hónapja megkeresett minket a Műcsarnok azzal, hogy megint esedékes lenne a fotószalon megrendezése, vállaljuk-e a rendezését? Azt mondtuk, evidens, induljunk ki a könyv névsorából, s hívjuk meg a még aktív művészeket. Döntő többségük elfogadta a felkérést. Amikor a könyvhöz gyűjtöttük a képeket, főműveket kerestünk, de a kiállítás – a szalon természetéből adódóan - az elmúlt öt évben készült műveket mutatja be.
A könyv nagyjából százötven év magyar fotóművészetére tekint vissza, a kiállítás azonban a az elmúlt öt év képei alapján a fotóművészet jelenlegi állapotát mutatja.
Nem kerülhettük meg a jelen képiségének legnagyobb kihívását, a mesterséges intelligencia képalkotó felhasználását sem sem. Néhány olyan fiatal és középgenerációs alkotót is felkértünk, akik a könyvben nem szerepelnek, de tudtuk róluk, hogy nagyon foglalkoztatja őket a mesterséges intelligencia témája. Így a hat kiállítótér közül ötben nagyjából a könyv szerkezetét követve különféle fotográfiai jegyek és esztétikai elvek mentén mutatjuk be a friss képeket. A hatodik terem pedig a mesterséges intelligencia problémájával foglalkozik. Míg ez az öt terem nagyon érett, kimunkált esztétikai értékek mentén halad, addig a hatodik terem borzas, tájékozódó, kérdező, nagyon más.
MH: -Ha jól értettem a sajtótájékoztatón korábban elhangzottakat, önök Kincses Károllyal felosztották egymás közt a termeket.
BA: - A képanyagot együtt válogattuk a könyv és a kiállítás számára is, de technikailag egy termet egy ember tud berendezni, mert rá kell mutatni egy falszakaszra, hogy ezt ide, azt oda. Károlyt némiképp másképp foglalkoztatja a fotográfia, mint engem. Ő fotómúzeológus. A fotótörténetbe ágyazza be a maga választásait és érzékenységeit. Én sok-sok éven át kulturális antropológiát tanítottam. Az ottlét, az együttlét, a másik megértése, sokkal több mindent szólít meg bennem, mint egy esztétikai gesztus.
MH: -Ezek a képek, alkotók, akikkel az ön által elrendezett termekben találkozunk, mind kedvencek?
BA: - Azt egyáltalán nem mondhatom, hogy ez mind kedvenc. Vannak alkotók, akinek a fontosságát én elismerem, de nem szólítanak meg, és vannak kedvencek. A tárlatvezetés során nagyjából ezeknél álltunk meg. Korniss Péter például, akit rendkívül sokra becsülök, újra és újra megújulni képes, és a saját témájának, saját érdeklődésének mindig valamilyen új aspektusát mutatja meg. Vagy Magyar Ádám, Kerekes Emőke, náluk ott a képiség is, de a mögötte lévő élethelyzet is fontos.
MH: - -Ön hogyan látja a fotós és a fotók életét az elmúlt éveinkben?
BA: - Az elmúlt húsz évben nagyon megváltozott a fotóművészeti gyakorlat. Vannak a fotóalkotásnak nagy etapjai. A két háború között, vagy az azt követő húsz-harminc évben a fókusz a képen belüli történésekre irányult. Ugyanakkor a második világháború utáni időszakban a képesújságok felfutása miatt a képsorozatokra: a képek egymással való narratíva szerinti elrendezésére tevődött át a hangsúly.
Most - összefüggésben azzal, hogy a papír alapú újság megszűnt - a fotókat nem tudom én magam vagy a képszerkesztő elrendezni, hogy egymással beszéljenek, hanem a neten ömlenek, ömlenek. Ez az instagram-képiség a fotográfusok számára is kihívás. Egymástól távoli, egymással nem közvetlenül szóba álló képekből építenek fel világokat, érzéseket. Mindez nagyon különbözik a 30-40 évvel ezelőtti képiségétől. A mai fotó így más nézői és kurátori érzékenységet kíván. De itt sokféle útkereszteződés van.
MH: - Manapság hatalmas távolságokat be tudunk fogadni. Távoli vidékeket tudunk összekapcsolni magunkban és magunkkal, vagy kilépni az űrbe, és óriási belső tereket járunk be.
BA: - A távoli tájakról tömegével léteztek turistafotók, amelyek csak arról szóltak, hogy jártam itt, tessék, bizonyítom. De készülnek olyan képek is, mint Kudász Gábor Arion vietnami fotói, amelyek egy együttélés, lassabb odafigyelés eredményei. Ez a kitágulás nem feltétlenül jár azzal, hogy mind gyorsabban nézzük a képeket. A fotós le tudja lassítani a mozgásukat és el tudja érni, hogy odafigyeljün
MH: - Hogyan szerkeszt egy ilyen fotólexikont egy fotótörténész?
KK: - Majdnem ötven éve vagyok fotómúzeológus és fotótörténész. Hetvenezer magyar fotós neve van a fejemben. Körülbelül tudom, hogy hová lehet rakni őket. És amikor egy ilyen feladat megtalál, hogy abból a hetvenezerből válasszam ki azt a háromszázat, akikkel meg tudom mutatni a magyar fényképezés történetének egész ívét, akkor beindul a delete gombom, és hetvenezerből kiirtok hatvankilencezret. Marad ezer mondjuk. Abból az ezerből lett háromszáz, nem egyedül voltam, volt egy szerkesztőbizottság is, együtt rágtuk át. Mindenki hozta a saját egyéni szempontját. Amelyikért érdemes volt küzdeni, azért küzdöttem, akiért nem, ott megvontam a vállam. Az alkotók közt kevés Mont Everest van, és sok Kékestető.
MH: - Ön az Utak és Útkereszteződések című kötet egyik szerkesztője és a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon egyik kurátora is. Milyen elv szerint válogatták a képeket a könyvhöz és a kiállításhoz?
KK: - Nem könnyű feladat több száz alkotónak a több ezer képéből valamilyen rendet vágni, amiben az ember nem téved el, mint a dzsungelben. Ezért a legelső az volt, hogy amikor végignéztük az összes képet, el kellett dönteni, hogy milyen elvek alapján próbáljuk meg a Műcsarnok ezer négyzetméterére szétosztani a képeket. Ott gondoltam végig, hogy vannak ilyen szimbolikus jelentésű szavak és mondatok, mint például az Utak és útkereszteződések. Mert jelentheti a valóságos utakat, de jelentheti a művészetben bejárt utat, és azokat az keresztutakat, körforgalmakat, ahonnan nem lehet kijutni, zsákutcákat, ahonnan vissza kell fordulni. Szépen mutatja a Műcsarnok hét terme is, hogy ez mindegyik megvalósult.
Az elv, ami alapján kiválasztottuk a képeket, és csoportosítottuk úgy, hogy fogyasztható kiállítás legyen, az az alkotó és az alkotónak a valósághoz való viszonya volt, ami nem bevett felosztási szabály.
Sejtem vagy gondolom, vagy vallom, vagy tanítom az iskolában, hogy nem az a fontos, hogy milyen géppel, milyen technikával mesterségesen vagy nem mesterségesen készült a kép, hanem hogy az, akinek a neve oda van írva a kép alá a képcédulára, annak mi a saját egyéni viszonya a világhoz.
MH: -Van valamilyen kapcsolat, párbeszéd, folytonosság a kiállítás termei között?
KK: - Az első terem, amit rendeztem, az a primér valóság. Van az a világ, amelyben élünk, és a fényképész kiválasztja azokat a momentumokat, amik neki fontosak, azokat lefényképezi, és elénk tárja. Látjuk a covid idején maszkban élő erdélyieket, látjuk a hajléktalanokat, látunk portrékat határon innen és túl…. Ez a dokumentarista fotózás.
Ha beljebb jövünk, szeretném, ha érzékelnék, hogy ez egy fejlődési folyamat egészen a kijáratig. Tehát eggyel beljebb szintén dokumentarista képek vannak, de szubjektívek, nem olyanok, hogy én alkotóként járok a világban, és ami fontos, lefotózom, hanem megkeresem azokat a saját magamat érdeklő dolgokat, amik fontosak nekem, és ezt fényképezem le. Ezt hívjuk szubjektív dokumentarizmusnak. Ebben a teremben nagyon sok olyan kép van, amelyikből nem lehetne felépíteni egy házat, vagy precíz leírást adni arról a világrészről, de arról, hogy az az ember hogyan gondolkozott, hogyan érzett, mit látott, amikor odaállt, azt jól tükrözi.
A következő terem, amely szemben van a mesterséges intelligenciával, az archaikus eljárásokkal készült képek terme. Vannak olyan alkotók, akinek elegük van abból a technikai kihívásból, vagy inkább önkényből, hogy új és új gépekkel, új és új szoftverekkel új és új eljárásokkal hozunk létre néha új, néha meg avíttas szemléletű képeket. Ők azt vállalták föl, és én ezt nagyon támogatom, hogy visszanyúlnak ennek a művészeti ágnak a 170 éves történetéhez, és azokkal az eljárásokkal, amelyek mind automata gép nélkül, kizárólag az anyag, az alkotó és a téma hármasságából jöttek létre.
Ők öntik meg az emulziót, ők választják ki azt a témát, amit a kollódiumos negatívra lehet fényképezni, ők állítják elő elejétől a végéig a művet. Szemben ezzel, az emberek nagy része egy század másodperc alatt csinál egy képet a telefonján, egy másik egy század másodperc alatt megosztja az Új-Zélandban élő nénikéjével azt a képet, és utána megy tovább a világ
Ezek az emberek egy-két-három napot dolgoznak egyetlenegy kép létrehozásán. És én ezeket a handmade, kézműves eljárásokat sokkal többre becsülöm. Úgy jut az ember igazán közelségbe a téma anyagához, hogy nem lőhet tízet, mert ha egyet elront, akkor újrakezdheti az egész procedúrát. Ez sokkal közelebb van az én alkotás-szemléletemhez.
Az ember fejében megszületik egy gondolat, gomolyog, testet ölt, majd ez a testet öltött gondolat kiváltja azt a materializációs lehetőséget, amin ki tud jönni. Ha író írja, akkor könyv, ha szobrász faragja, akkor szobor, ha fényképész készíti, akkor fénykép. Akkor jön létre a műalkotás, amikor ez a folyamat lezajlott.
MH: - Mennyire régről származik a legrégibb eljárás, amellyel készült fotót láthatunk a kiállításon?
KK: - A 1850-es évekből. Kollódiumos üvegnegatívval készült fotó.
MH: -Ad valamiféle belső biztonságot az a tudat, hogy a legrégibb technikával is tudunk még ma is fotót készíteni? Vagy a lassulás az, ami igazán számít ebben?
KK: - Nem csak a lassulás, hanem, hogy én akarom uralni a képalkotás folyamatának minden fázisát.
MH: - A Távol-Keleti szoftverkészítő beépített egy kamerát a telefonomba, és azzal úgy tudok fotózni, ahogy ő akarja. De én azt akarom, hogy úgy fotózzak, ahogy én fotózok.
MH: - A következő terem a Médiahatárok.
KK: - Azt András rendezte, de szívesen beszélek róla én is. A termeket bejárva odáig jutottunk, hogy lefényképezem a valóságot úgy, ahogy engem érdekel, az a szubjektív dokumentarizmus. Leképezem kézműves technikával, mert nem akarom, hogy uralkodjon fölöttem a technika. A vele szemben levő teremben pedig a Médiahatárok az, amikor az alkotót már egyáltalán nem érdekli a valóság, hanem van egy ideája, van egy képe, van egy elképzelése, és annak ad valamilyen módon megjelenési formát a művészetében.
MH: - A virtualitásban…
KK: - Igen, ott minden van, installáció, film, hang, épített kép. és én azt gondolom, mint valaha volt fotómúzeum igazgató, hogy ha megkérdezték tőlem az alatt a húsz év alatt, hogy melyik a kedvenc alkotóm, melyik a kedvenc fotóm, azt mondtam volna, hogy egy állatkert igazgató sem mondhatja, hogy neki a zsiráf tetszik, mert a skorpió pont ugyanolyan fontos.
Ezekkel az eljárásokkal is így vagyok. Magánemberként nem szeretem a mesterséges intelligenciát, de mint kurátor, muszáj, hogy számoljunk vele, mert egy jelentős szeletet hasít ki a kortárs művészetben.
MH: -Úgy látom, hogy ezen a kiállításon azok az alkotások, amelyek mesterséges intelligenciával készültek, nem akarják becsapni azt, aki látja a képet. Inkább játékosak.
KK: - A művészetben nincs ilyen, hogy becsapás, mert minden művészet absztrahálás, minden művészet becsapás, mert nem a világról szól, hanem az alkotóról. A becsapás akkor van, amikor el akarjuk hitetni, hogy az az esemény megtörtént, ami valójában nem történt meg. Amikor ártó szándékkal használjuk.
MH: - Látszik-e a kiállításon megtekinthető alkotásokból, hogy milyen irányba halad a kapcsolatunk a mesterséges intelligenciával?
KK: - Hála Istennek, még nem látszik, mert még csak néhány éve használjuk. Majd ha a következő szalonon is lesznek ilyen képek, akkor már nem egy kisebb teremben lesznek kiállítva a mesterséges intelligenciával készült képek, hanem három nagyobb teremben. De akkor lehet, hogy már nem jövök nézőnek sem.
MH:- Itt is vannak olyan alkotók, akik a nemzetközi színtereken is ismertek, sikeresek?
KK: -Nem is kevés. És ma már sokkal könnyebb. A világ kitágult az internettel, és a közösségi médiában sokkal több lehetőség van. A nemzetközi ismertség is gyorsabban jön.
Amikor én kezdtem a szakmámat a hetvenes évek végén, akkor vasfüggöny volt, nem lehetett menni, engedéllyel lehetett kiküldeni alkotásokat külföldre. Amikor az úgynevezett rendszerváltás volt, akkor is az ember fogta a mappát, és próbált bejutni galériákba. Sokkal nehezebb volt ismertséget szerezni. Ma életművek cserélnek helyet egy perc alatt. Magyarországról Új-Zélandra eljuttatni egy képet nem olyan nehéz. Nehezebb viszont azáltal, hogy sokkal több a fóka, mint az eszkimó. Sokkal nagyobb a konkurencia.
Azoknak az alkotóknak, akik a rendszerváltás előtt alkottak, azoknak már nagyon nehéz átvenni új metódust. A fiatalok a közösségi médiában árulják magukat, a köztük sokkal több van, aki karriert csinál külföldön. Vannak nemzetközi ösztöndíjpályázatok, amiken ha nyernek, elkezdik megismerni és használni a nevüket.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült
