Japán fővárosának nincs (nagy) szerencséje az olimpiarendezéssel. Először az 1940-es játékokat kapta meg, de a rendezést a második világháború elsodorta. Egy évvel az 1936-os helyszínkijelölést követően Japán lerohanta a Kínai Köztársaság egy részét, a nankingi mészárlás néven hírhedtté vált tömeggyilkosság a kínaiak számítása szerint 300 ezer életet követelt. A háború kirobbanása után a japán politikai elit a rendezői jog visszaadása mellett volt, az ország sportvezetői a háború gyors befejezésében bízva reménykedtek abban, hogy Tokió mégis lehet házigazda.
1938. július 16-án vált véglegessé Japán visszalépése, a NOB akkor felkérte Helsinkit a rendezésre, de a világpolitikai események a finn főváros rendezését is meghiúsították. Kido Koicsi, a korszak Japán oktatási minisztere az alábbi mondatokkal zárta a visszalépést bejelentő beszédét: „Amikor a béke újra visszatér a Távol-Keletre, meghívjuk majd a játékokat Tokióba, s megragadjuk az alkalmat, hogy megmutassuk a világnak, milyen is az igazi japán lélek.”
Nagyjából negyedszázadot kellett várniuk rá. 1964-ben kiváló és emlékezetes olimpiát rendeztek, az elsőt az ázsiai kontinensen. Akkor sem ment minden simán, a politikai okokra visszavezethető bojkott például a magyar labdarúgó-válogatott menetrendjét is érintette, de utólag tényleg mindenki a nagy egyéniségekre figyelt. A harmincévesen hat olimpiai érmet nyerő Larisza Latinyinára, aki 18 olimpiai éremmel zárta le a pályafutását –, de már át kellett engednie a trónját a cseh Vera Caslavskának.
Tokió legeredményesebb sportolójára, a négyszeres bajnok Don Schollanderre vagy az ausztrál Dawn Fraserre, aki első úszónőként sorozatban harmadik olimpiáján is megnyerte ugyanazt a számot, ráadásul a klasszikus 100 gyorsot. Azzal is a világlapok címlapjaira került, hogy – állítólag – éjszaka, nem nagyon szomjasan, heccből ellopott egy olimpiai zászlót a császári palota elől. (Letartóztatták, de nem bírságolták meg, sőt megkapta ajándékba a zászlót.) Vagy az etióp Abebe Bikilára, aki már nem mezítláb futott, mint Rómában, így azzal okozott szenzációt, hogy elsőként védte meg az olimpiai bajnoki címet a maratoni futásban.
De ki feledné Tamakoce Te’Hila teljesítményét? Olimpiai bajnok lett a tízezer méteres síkfutásban, abban a számban, amelyet addig az európaiak uraltak, azóta pedig (főleg) az afrikaiak. Ám a nevét nem találjuk az évkönyvekben, ugyanis a dél-dakotai Pine Ridge rezervátumban világra jött későbbi tengerészgyalogos nem eredeti, az oglala törzsbeli nevét használ(hat)ta, Billy Mills néven versenyzett.
A magyar sport tíz aranyéremmel zárta a játékokat, ennél többet csak 1952-ben Helsinkiben (16) és 1992-ben Barcelonában (11) nyert. Tokióban mindössze hat csapat (nem hat ország…) nyert legalább tíz aranyat, az Egyesült Államok (36), a Szovjetunió (30), Japán (16), valamint a közös német küldöttség (10), Olaszország (10) és Magyarország (10).
Magyar szempontból a súlyemelő Földi Imre ezüstérmével indultak a játékok, majd három nappal később ugyanilyen medáliát akasztottak a zászlóvivő, az új országos csúcsot elérő gerelyhajító, Kulcsár Gergely nyakába. De a játékok negyedik napjának vége után még nem volt aranya a magyar küldöttségnek! A következőn aztán lett, mégpedig kettő is. Az előző napok formái, teljesítményei alapján számítani lehetett arra, hogy (időrendben haladva) előbb az öttusázó dr. Török Ferenc (aki a csapattal hozott egy bronzot is), majd a tőrvívó Rejtő Ildikó is nyerhet.
Az Újpesti Dózsa vívónője egy évvel korábban, a gdanski világbajnokságon hármas holtversenyben zárt a döntőben, de akkor két barátnővel, két másik magyarral, Sákovicsné Dömölky Lídiával és Juhász Katalinnal. Tokióban ellenben két külföldivel, az olasz Ragnóval és a német Messzel kellett csatáznia az aranyért. Rejtő Ildikó akkor vívott a legjobban, amikor a legnagyobb szükség volt rá: a valódi aranycsatában a korábban őt legyőző Helga Mees ellen 4:0-ra nyert.
S ha egy üzlet beindul… Másnap egy 22 éves orvostanhallgató, az élete első nagy felnőttversenyén induló Hammerl László világ- és olimpiai csúcsot lőtt sportpuskájával. Olimpiai aranyérem lett a jutalma. A következő nap a női tőrcsapat igazolta, hogy a világ legjobbja, majd október 18-án a férfi vízilabdázók szerezték vissza a Melbourne-ben megszerzett, Rómában elveszített olimpiai trónt. Szepesi György közvetítése legendássá tette a legfontosabb pillanatokat s Dömötör Zoltán gólját: „Lőj, Dömötör, lőj!”
Október 19. a birkózók napja volt, győzött a 32 éves, az előző három olimpiájáról ezüstökkel hazatérő Polyák Imre, miként a virtuóz ifjú utód, a nehézsúly új, 25 éves királya, Kozma István, „Pici” is. A következő napon a nagy magyar kardhagyományokat folytató Pézsa Tibor megszerezte a fegyvernem egyéni olimpiai bajnoki címét. Ebben a számban, ha a magyar küldöttség részt vett az olimpián, 1908 óta mindig magyar győztest avattak. A vívócsapatok „szokásos” aranyát ezúttal a párbajtőrözők szállították, megszerezve a magyar sport kilencedik tokiói elsőségét. Már mindenki boldogan ismételgette: Konicsivá, Tokió, Jó napot, Tokió!
Az olimpia utolsó napjára is jutott arany: a labdarúgóké. Lakat Károly, a csapat edzője karakánul belemondta Szepesi György mikrofonjába, amit érzett: „Örülök, hogy éppen október 23-án szereztünk ilyen nagy örömet a magyar népnek.”
