Július 18-án háromszáz éve, ezerhétszázhuszonegyben hunyt el az egyik legismertebb rokokó festő, Antoine Watteau.
A bohócképek festője és az Indulás Cythera szigetére című enigmatikus vászon alkotója korának gyermeke volt – ami azt jelenti, hogy életművét nem érthetjük meg maradéktalanul a korszak ismerete nélkül. Mindössze harminckilenc festményről állítható bizonyosan, hogy az ő műve.
A művészettörténeti divatok éppúgy váltogatják egymást, mint a művészeti divatok. A reneszánsznak azt a törekvését, hogy a harmóniát és az arányosságot állítsa a középpontba, a barokk színpadiassága, drámaisága, majd a rokokó játékossága váltotta, amelyre törvényszerűen következett a klasszikus formák újabb divatja, majd a romantika néhol „barokkos” fény-árnyjátékai, hogy aztán szilánkosra robbanjon az egy korszak-egy stílus elv.
A huszadik században párhuzamosan megjelenő, egymás mellett élő izmusok korában, majd a huszonegyedikben nehéz, de nem lehetetlen az inga mozgását követni. Megkönnyíti a dolgunkat, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy kor milyen korábbi korra reflektál. A reneszánszban például előkerült – a szó szoros értelmében is – az antik hagyaték, amely változatos formákban telt meg új tartalommal az akkori kortársaknál. Mindezt a barokkban mély lelkiség, az arány-elv felrúgása követte, hogy a klasszicizmus újra megkíséreljen tartalmat adni az antik toposzoknak és használni kezdje a kiegyensúlyozott kompozíciókat.
A legutóbbi ezredforduló utáni évtizedben szolid barokk-divat köszöntött Európára; nemcsak a kiállítóterekben, de akár olyan, a képzőművészettől távol eső területeken is megfigyelhető volt, mint a lakberendezés – és még koránt sincs vége. Az, hogy van-e esély rá, hogy a barokkdivatot rokokó reminiszcenciák kövessék, jó kérdés – bizonyos jelek azt mutatják, hogy az „intellektuális hiperszenzitivitásra” is reflektáló korunk újra felfedezi a rokokót.
A július 18-án háromszáz éve, ezerhétszázhuszonegyben elhunyt Antoine Watteau halálának évfordulója mindenesetre alkalmat ad rá, hogy felelevenítsük ezt a korszakot és az egyik legpazarabb életművet, amely ekkor keletkezett.
Semmi dráma – csak játékosan
A rokokó vagy art rocaille elsősorban a belsőépítészetben és az iparművészetben hozott radikálisan újat a barokkhoz képest, ám néhány hatalmas festői életmű is született ebben a stílusban. Mint arra a Művészet története sorozat vonatkozó kötetének (Corvina, 1989) szerzői emlékeztetnek, a rokokó, noha a barokkból született, lényegesen különbözik is attól: az ebben a stílusban alkotó művészek a drámaiságot játékossággá oldják, kifinomulttá, könnyeddé teszik a formákat. Nem idegen tőlük a groteszk, az egzotikum és az irónia, sőt a szentimentalizmus sem. Vagyis a rokokó gyökeresen más lelkületet feltételez, mint az ellenreformáció eszmekörében és hőfokán született barokk művészet. Kevésbé mély lelkileg, inkább intellektuális, kevésbé telített – színben és indulatban is –, inkább játékos.
Maga a „rococo” francia szó a „rocaille” és a „coquille” összevonásából keletkezett. Eredetileg mindkettő kagyló- vagy csigahéjat, kagylódíszt jelent, az első rokokónak nevezhető tárgyakon és képeken ezt a díszítést használták. Mint oly sok minden, beleértve a híres gasztronómiát is, ez is olasz földről érkezett Franciaországba.
Stefano della Bella tizenhetedik századi olasz rézmetsző volt az első, aki ezeket a motívumokat alkalmazta. A stílus építészeti értelemben inkább a német területeken terjedt el (főleg bajor és porosz földön), ami pedig az iparművészetet illeti, egy, a tárgykultúrát gyökeresen megváltoztató felfedezés is a rokokó korszakhoz köthető: ekkor találták fel, mintegy véletlenül a porcelántechnikát Európában.
Maga a porcelán ekkor már évszázadok óta jelen volt Európában. Először a portugál hajók hoztak porcelántárgyakat a 16. században, majd a holland Kelet-Indiai Társaság, aminek köszönhetően Amszterdam a „fehér arany” fő központja lett. Hamarosan beszálltak az angol és a francia cégek is a Kínából történő importba, ám egy idő után akkora volt a kereslet, hogy a tizenhetedik században elindult a kísérletezés Európában is, hogy itt tudják előállítani az anyagot.
A francia laboratóriumokban hamarosan megszületett a lágy porcelán, amelyet ugyan még nem a megfelelő hőfokon égettek, de már használható volt. Az angolok a tizenhetedik század közepén előállították a mészfoszfátos csontporcelánt, ekkorra már azonban II. Erős Ágost szászországi udvarában sikerült a titkot megfejteni. Egy Johann Böttger nevű alkimista Walther von Tschirnhausen matematikussal együtt rátalált a kaolin (agyag) alapú porcelán előállításának módjára. Ekkor, ezerhétszáztízben alapították meg a meisseni gyárat, amely máig világhírű.
A finom vonalak és színek bűvölete
Noha kezdetben titkos volt a recept, ahogy az várható volt, mégiscsak sikerült megszereznie egyeseknek, és sorra nyíltak a porcelánmanufaktúrák a német területen, aztán pedig francia földön is. A franciák állami manufaktúráját egyenesen Pompadour márkinő, XV. Lajos híres szeretőjének védelme alá rendelték, nemsokára pedig megalakult a sévres-i gyár a zeneszerző Lully egykori birtokán.
Mivel a technikát a rokokó hajnalán sikerült kifejleszteni, a tárgyakon hamar megjelent az új formavilág, amely egy ideig ugyan küzdött a kínai stílussal, ám hamarosan egyeduralkodó lett. Sévres-ben feltűnt a porcelánokon a királykék és a Pompadour-piros, majd a király új szeretőjéről elnevezett Du Barry-rózsaszín is (Madame Du Barry akkor jelent meg a király mellett, amikor XV. Lajos törvényes házasságából való fia megmérgeztette Madame Pompadourt, aki tisztázatlan körülmények közt elvesztette magzatát, majd maga is meghalt.)
És hogy mi köze van a porcelánnak a festészethez? Ha egy korszakot vizsgálunk, annál mélyebben megértjük, minél mélyebben megpróbáljuk az adott kor vagy stíluseszmény egészét megragadni.
Voltaire és Casanova Európája, a velencei Ca Rezzonico termeinek befeketedett, egykor pazar tükrei, az álarcos-parókás figurák, akik mint a velencei Goldoni-ház játékasztalán szétszórt tarokk sorslapjai népesítették be ezeket a főúri báltermeket, a fejedelmek udvarai által fenntartott alkimista műhelyek, az alkimista műhelyek körül fel-feltűnő szemfényvesztők, a fáradt arisztokrácia és az újfajta embereszmény kibogozhatatlan logika alapján, ám határozottan összeszálazódik a korszak mélyén.
A rokokó Európa egyszerre volt mérhetetlenül kíváncsi és nyitott (szellemi értelemben), érzékeny és finom (érzelmi értelemben, idézzük csak fel a korszak lelkületét megfogó Kundera-mű, a Lassúság megfelelő jeleneteit) és az „esztétikai világnézetre” hajló, legyen szó Casanováról vagy a tárgykultúráról...
A porcelánok finom pasztell díszítései és enervált kifinomultságot sugárzó ábrázolásai, eleve maga a porcelánkultusz ugyanannak az életérzésnek a megnyilvánulása, mint Watteau vagy Fragonard festészete – persze, mivel a festészet mindig is autonómabb műfaj volt, mint az iparművészet vagy az építészet, mindaz, ami a tárgykultúrában jellegzetességként artikulálódik, a képzőművészetben egyéniesítve jelenik meg.
Festők rokokója
A legtöbben Jean-Antoine Watteau (1684–1721) és Jean-Honoré Fragonard (1732–1806) nevével azonosítják a rokokó festészetet. Nem véletlenül. Kettőjük életművében ért a csúcsra a stílus, amely aztán hamarosan átadta a helyét a tizenkilencedik századi irányzatoknak.
Watteau Valenciennes-ben született. Flandriában. Első mestere szülővárosában élő Jacques-Albert Gérin volt, ezerhétszázkettőben ment Párizsba, ahol a Pont Notre-Dame-i műhelyben talált munkát, flamand és holland modorú festményeket másolt, és így próbált boldogulni, majd Claude Gillot tanítványa lett. Mestere a mitológiai szüzséken túl igen kedvelte az olasz színjátszás témáit is, kosztümtervezőként és operadíszletek tervezőjeként is ismert. Watteau nála ismerkedett meg a commedia dell’arte szereplőivel. A kosztümök és maszkok iránti érdeklődés a tuberkolózisban korán elhunyt, ezért szűk életművet hátrahagyó tanítványára is átragadt.
A művészettörténészek kiemelik, hogy egy másik pártfogóján, Claude Audran-on keresztül Watteau hozzáférhetett a Luxembourg-palotában Rubens akkoriban ott őrzött, Medici Mária és IV. Henrik házassága alkalmából festett nagy méretű vásznaihoz, így pedig Rubens közvetve hatást gyakorolhatott Watteau „féte galante”, azaz gáláns jeleneteire. Csak épp ami Rubensnél érzéki és barokk, grandiózus és vérbő, az Watteau-nál kifinomult és szofisztikált.
Watteau szeretett volna Rómába menni ösztöndíjjal, de mivel ez nem sikerült neki (csak a második lett egy festészeti pályázaton, és az első helyezett indulhatott útnak), hamarosan visszatért szülővárosába, ahol jeleneteket festett. Ezek közül a leghíresebb az Indulás Cythéra szigetére (más olvasatban: Hazatérés Cythéra szigetéről). A művészettörténészek kiemelik, hogy a kép messze meghaladja a kor más gáláns jeleneteinek színvonalát, s nem véletlenül aratott sikert
a maga korában is, megnyitva Watteau előtt a francia festészeti akadémiai tagság útját.
Indulás Cythéra szigetére
A festmény témája jellegzetesen rokokó: egy „fête galante”, úgynevezett „gáláns ünnepség” jelenik meg rajta, a cím körüli zavarokat pedig az okozza, hogy noha elvileg „megérkezésről" van szó, a képen az látszik, ahogy a szereplők (a XV. Lajos korabeli arisztokraták) távoznak a szigetről. Egyértelműen szerelmi témájú műről van szó, erre utalnak a képen feltűnő Cupidók és Vénusz szobra, illetve a cím: Cythera a görög mitológiában Vénusz szülőhelye.
Más magyarázat szerint a Cythera egy korabeli operára is utal: Florent Carton Dancourt egyik darabjában az egyik szereplő a közönséghez szólva azt állítja, hogy ha csatlakoznak hozzá a szigetre tartó úton, ott mindenki megismerkedhet szerelmével.
A képen megjelenő párok ugyanakkor a szerelem más-más aspektusát és korszakát jelképezik a szenvedélytől a visszapillantásig, ez adja a festmény enigmatikusságát, hiszen minden szereplő más lelkiállapotban jelenik meg rajta. Sokan kiemelik, hogy a képről sem az évszak, sem az nem olvasható le, hogy hajnal van, vagy alkonyat, ily módon a kép legvalószínűbb értelmezése az, hogy Watteau a szerelem fázisainak allegóriáját festette meg. Ahogy említettük, a kép sikert aratott, és Watteau-t felvették az Akadémiára.
Mivel ily módon „beárazta” a korabeli műgyűjtők társasága is, hamarosan befolyásos személyek vásárolták a képeit, köztük Pierre Crozat, aki meghívta Montmorency kastélyába. A festő ekkoriban már igen beteg volt, ez is közrejátszott abban, hogy innen Londonba költözött. Azt remélte, hogy a szigetországban Richard Mead doktor, a kor egyik leghíresebb orvosa segít majd rajta, ám még betegebben tért haza a kontinensre. Hazatérése után készült el a ma Berlinben őrzött Gersaint képkereskedő cégtáblája című műve, amely egy korabeli galériaszerű helyiséget ábrázol, pulttal és az előkelő vásárlóközönséggel, és az utolsó nagy műnek tekintik.
Leghíresebb munkája azonban alighanem a Gilles – az álló bohócot ábrázoló képről a legtöbb szakértő úgy vélekedik, hogy a figura a művész jelképe, akinek a Pierrot-maszk az egyik álarca. Érdekessége, hogy festésmódja már utal arra, mintha Watteau keresné a kiutat a rokokóból. A mű sokáig ismeretlen maradt, csak a tizenkilencedik században állította ki egy párizsi képkereskedő a kirakatába, azzal a szöveggel, hogy „Boldog lenne Pierrot, ha valaki megvenné”. Meg is vették – állítólag százötven frankért. Ma a világ egyik leghíresebb (és legtöbbet érő) festménye.
Kerti ünnepségek világa
Watteau Bohóca – rejtett önarcképe – ugyanazt a melankóliát sugározza, mint az úri társaság báljairól, kerti mulatságairól és ünnepségeiről festett vásznai. A kert mint kulissza előtt megjelenő jelenetek rokonságot mutatnak a színházzal. Olasz stílusú komédiaszereplők népesítik be az idilleket: Dominique, Indifférent, Finette és társaik voltaképp álarcos szereplői, „kártyafigurái”, archetípusai saját életüknek és koruknak. Nem egy alakja háttal áll, mintha elvágyódna az idillből vagy csalódott lenne ezzel a világgal.
Gitárosa vagy az Indifférent (Közönyös) című képének alakja újabb és újabb alakmása a művésznek, aki ezen a bonyolult, alakváltó módon maga is részese korának – ugyanakkor részrehajlás nélkül figyel, hogy olyat mutasson meg az őt körülvevő világból, amely a mai napig átélhetővé, érthetőbbé teszi ezt az ellentmondásos, a modernitás csíráit és konfliktusait már magában hordozó korszakot. Watteau mindössze harminchat éves volt, amikor meghalt 1721. július 18-án.
Jean Ferré művészettörténész szerint csak 39 festményről állítható bizonyosan, hogy Watteau műve – az életmű mégis egész.
