HIRDETÉS

Hősiességet villantani

Interjú Nagy Koppány Zsolt Magyarország Babérkoszorúja, Prima- és József Attila-díjas erdélyi íróval

Kultúra
  • 2026.11.19. - 11:34
kaptuk
A Csak egy apa című kötet borítójaNagy Koppány Zsolt

Nagy Koppány Zsolt Magyarország Babérkoszorúja, Prima- és József Attila-díjas erdélyi író, költő idén három új kötettel jelentkezett. Csak egy apa című prózakötetében egy férfi, akivel a busz szakadékba zuhan, keserves döntésre kényszerül, Irritáció Dei című verseskötetében „Az élet alagsoraiból” jövő sorsok, arcok pillanatképek mellett a családról szóló versek és vidámabb irodalmi témák is helyet kapnak. Mit olvassunk nyaralás közben? című könyvében pedig az elmúlt évtizedekben írt prózáiból nyújt élvezetes válogatást. Nagy Koppány Zsolttal túlélésről, hősiességről, apaságról, szomorú és gyomorszorító elszivárgásról beszél


gettünk.

-Az ön regényéről az Iliásznak az a jelenete jutott eszembe, amikor Akhilleusz zokog, mert hősként meg kell halnia a trójai háborúban, és nem térhet haza idős apját ápolni. Lehetséges, hogy egy férfi ma is pontosan tudja, hol van az a pont egy vad helyzetben, ahol hőssé válhatna, meghalhatna az igazságért, és bűntudata van amiatt, hogy nem azt választja, akkor is, ha tudja, hogy otthon várják? Ma is kísért a hősi múlt?

-Relativizáló, cinikus és torz értékrendű korban élünk, ahol a hősies gesztusok maximum megvető mosolyt fakasztanak. Mégis úgy tűnik, maradtak olyan élethelyzetek, amelyekben illene/muszáj volna hősnek lenni, vagy legalább némi hősiességet villantani. Ez feloldhatatlan ellentétet jelent a ma emberének. 

Az én könyvem esendő hőse ugyancsak lehetetlen helyzetbe, feloldhatatlan dilemma elé kerül, és bárhogy dönt, csak rosszul járhat. Inkább az áldozathozatal oldaláról igyekeztem közelíteni a kérdéshez, mert szerintem itt olyan drámával szembesülünk (nem csak a szereplő, hanem az olvasók is), amelyik felkavaró, és – a korszellemhez igazodva – nem is cseng le valamiféle katarzisban. 

HIRDETÉS

Az életben fellelhető legnehezebb helyzeteknek ritkán van mindent elmosóan katartikus végük, eredményük, lezárásuk, jóval inkább valami szomorú és gyomorszorító elszivárgással maradunk. Gondoljunk csak Ruben Östlund remek filmjére, a Lavina című 2014-es mozira, ahol ezt különösen és fájdalmasan, no meg férfiként igencsak átélhető módon sikerül megmutatnia a rendezőnek, úgy, hogy szinte fizikai fájdalommal jár végignézni a saját vélt férfijellemzőiben is súlyosan és meglepődve csalódó családapa vergődését. 

kaptuk, az író Czimballal megbeszélte
Nagy Koppány Zsolt író, költő — Czimbal Gyula

-Hogy lehet az, hogy például Homérosz műveiben szinte mindenki hős, bátor, a testi szükségletekről pedig viszonylag kevés szó esik, míg egy mai ’odüsszeia’ elképzelhetetlen testnedvek, ürülék, szájszag és hasonló elemek nélkül, a főhős pedig megalkuvó, lapít, talpat nyal, hazudik…?

-Nehéz ízlésesen tálalni a naturalista részleteket, de álszentek sem lehetünk: senki nem gondolja, gondolhatja komolyan, hogy egy szakadékba zuhant busz túlélői, akik közül három sátáni figura elkezdi a többieket terrorizálni, kulturáltan teázgatni fognak. A szélsőséges helyzetek a legrosszabbat hozzák ki az emberből, erre megannyi példát láthatunk. És nem csak akkor, ha másokon tipor és basáskodik, hanem akkor is, ha túl kell élnie. A délceg fenyőfa kettétörik a viharban, de a fű lehajlik a szélben, és megmarad, ahogy Sütő András írta volt. A lehajlás pedig megalkuvás, lapítás, talpnyalás, hazudás – de túlélés. Persze, lehet mondani, hogy így nem érdemes élni, de ahhoz olyan hősnek kell lenni, amilyennek (már) nem lehet, lásd feljebb. 

HIRDETÉS

- Miért fontos önnek, hogy még tovább feszegesse a határokat?

-Nem határfeszegetésnek éreztem, és nem is annak szántam. Próbáltam legjobb tudásom szerint megmutatni, mi történik az emberrel (ha nem cinikus, torz értékrendű korban élnénk, nagybetűvel írnám), mikor a világ, az ő mikrokozmosza kifordul, és kivetkőzteti őt önmagából. José Saramago Vakság című könyve sokszor eszembe jutott írás közben: ott ugyanezt vizsgálja a szerző, és jut olyan következtetésekre, amelyek akár határfeszegetésnek is tűnhetnek, de mégiscsak az emberről valamit, a valami komorat mondás igényével íródtak. 

-Mennyire tekinti az író feladatának, hogy azt is jól megnézze, és meg is írja, amiről mások elfordítják a tekintetüket?

HIRDETÉS

-Nem érzem ezt valamiféle írói programnak, ami mentén cselekedni kell, de a hajdani jósoknak is bele kellett nézni a belekbe, ha szólani akartak, és ugyanígy bele kell nézni a sebésznek is, ha próbál segíteni. Persze én kevés vagyok ahhoz, hogy ezzel segítsek, nem is hajt ilyen becsvágy, az irodalom régóta luxus és szórakozás, a társadalomra gyakorolt hatása elenyésző, alig mérhető. De ha nem volt senki ott, hogy helyettem belenézzen, vagy éppen elfordultak kellemesebb témák felé, megtettem én. Azért elárulom, nagyon nehéz volt, és nem is szívesen olvasom újra ezt a könyvemet, pedig – hát… gyarló az ember – a többit néha átfutom. 

-Az élet túlélő üzemmód, akár férfinak, akár nőnek születik valaki, de a szokások, külsőségek nem teszik lehetővé, hogy a gyarlóságainkról, kényszereinkről a hétköznapokon őszintén beszéljünk. Sőt elképesztő test-és külsőségkultusz van. Egyedül vagyunk a nyomorúságainkkal, de ha beszélünk erről, ha van erről regény vagy novella, az segít-e abban, hogy olyannak fogadjuk el az életet, amilyen, és így magunkat se lássuk sokkal rosszabbnak másoknál?

-Van Claude Roy-nak az a bon mot-ja, hogy az irodalom teljesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít. Ez sokáig nagyon tetszett, aztán kicsit kezdtem haszonelvű szempontnak érezni. Miért kéne haszna legyen az irodalomnak? Okozzon olvasói örömöt vagy jóféle megdöbbenést, kínt, teljen minőségi idővel az élet, működjön a teremtett világ… ez már így is több, mint amit remélni lehet. Ennél több „hasznot” nem látok – de nem is keresek – szenvedélyes olvasóként sem, és ezáltal szerzőként sincs ilyen ambícióm. 

HIRDETÉS
kaptuk
Az Irritatio Dei című kötet borítója — Nagy Koppány Zsolt

-A regényben számos jelölt és jelöletlen irodalmi idézet van. Ez a stílusjegyet a múlt században Magyarországon Esterházy Pétertől ismertük meg. Tudatos tisztelgés ez az ő művészete előtt, vagy egyébként is így ír?

-Amióta az eszemet tudom, szövegek között élek, és ott érzem jól magam. Mikor eljutottam az irodalmi műveltségnek arra a szintjére, hogy Esterházy Pétert olvassak, örömmel és megrendüléssel vettem tudomásul, hogy ezt milyen magas szinten is lehet művelni. Akkor sem tudnék azonban másként írni, ha emiatt akarnék (de nem is akarok): számomra az irodalmi hagyomány élő anyag, szövet, amiből új és új mintázatokat lehet létrehozni a kontextusváltás segítségével… kevés ehhez fogható örömöt ismerek. De persze nem vagyok jelentős önértelmezője a könyveimnek, így most sem akarnék értelmezési utakat lezárni. Az a jó, ha a szöveg többet tud, mint a szerző. (Ezt a két utolsó mondatot egy 2014-es Esterházy-interjúból idéztem, természetesen, a hagyományhoz hűen, idézőjelek nélkül.) 

- A regénye befejezése nem ígéri, hogy utána már minden jó lesz, de mégis ez az apa – úgy érzem – a szenvedésével és a meghozott áldozattal megváltja saját magát, a családját, és a beteg gyermekét is. Ebben hisz? Ezt szánja nekünk?

HIRDETÉS

-Nem mernék ilyen nagyot mondani, hogy bármit is szánok az olvasónak… csak megmutatom, mi történt, mi történhetett. És eredetileg nem is éreztem katartikusnak a végszót, inkább a már említett elszivárgást érzékelem – és akartam megragadni – a befejezésben. Lehet, hogy ez az apa sok mindent megváltott, de közben ő maga minden bizonnyal soha ki nem heverhető sebeket szerzett, az ő megváltása immár végérvényesen elmarad. 

Ugyanakkor törekednünk kell arra, és olyan testtartással kell élnünk az életünket, hogy bármikor habozás nélkül feláldozzunk mindent a gyermekeinkért. Csak ezt ugye sokkal könnyebb mondani, és tetszelegni a mondás okozta gyönyörűségben, mint éles helyzetben tényleg megtenni. A fennvaló őrizzen meg mindenkit attól, hogy ezen a teszten át kelljen mennie. Azt hiszem, nagyon sok rettenetes, az alanyokat meghökkentő és fájdalmas tapasztalat születne ebből, szinte elmondhatatlanul keserves folytatással, kimeneti pontokkal. 

-A regényben és a verseskötetben is észrevettem, hogy miközben megmutatja a mai élet szövedékét, teljességét, tipikus jeleneteket, párbeszédeket, egyáltalán nem kerülve az alpári, alvilági vagy „csak” elkeserítő vonatkozásokat, egy ponton, mintha megelégelné, átmegy a szöveg humorosba, majd megkönyörül az olvasón, sőt talán önmagán is, és utána már szép és kedves dolgokról is ír. Ez tudatos szerkesztés eredménye?

HIRDETÉS

-Nem lehet a végsőkig feszíteni a húrt, nem lehet mindig csak a kínról, a rosszról beszélni. Néha elég egy gesztus, egy kacsintás (kikacsintás), grimasz, hogy a leírt jelenség ellenkező előjelet kapjon. Ez nemes játék, és ebben mégiscsak van némi küldetéstudat is: az olvasói feszültséget fel kell oldani, az élet is azt tanítja nekünk, hogy a legnagyobb rosszban is ott van a jó, vagy éppenséggel a humor… de azt hiszem, ez már egyenesen közhelyszámba megy. Persze, épp ettől bizonyul igaznak. 

A Mit olvassunk nyaralás közben? című kötet borítója
A Mit olvassunk nyaralás közben? című kötet borítója — Nagy Koppány Zsolt

- Irritatio Dei című verseskötetének főszereplője az öregedés mellett a halál, a halálfélelem, a halál tudata. De a regényéből sem hiányoznak sem a halottak, sem a primér halálfélelem. Abban az életkorban van, amikor a leginkább ez foglalkoztatja önt személyesen, alkotóként, vagy van valami a levegőben, a kollektív térben, amiért ez most más hangsúlyt kap?

-Igyekeztem úgy megírni az eddigi könyveimet, és igyekezni fogok ezután is úgy tenni, hogy a kollektív térben szörnyeklő dolgok ne kapjanak túl nagy hangsúlyt benne. A kollektív tér élményanyaga jelenvaló és múlandó, az általános emberi pedig örök. A halálfélelem, a küzdelem a halállal, a perlekedés a fennvalóval (erre utal a könyv címe is, az Irritatio Dei, amely ugyan szójáték, mégis sokkal több annál) is mind-mind örök. És csak azzal érdemes foglalkozni. Nyilván életkorilag is „ideális” a helyzet; annak idején, huszonévesen írtam egy könyvet az öregekről (Nem kell vala megvénülnöd 2.0), most már kezdem látni a hibáit, mindazt, amit akkor egyszerűen nem láthattam, csak elképzelhettem. De a teremtett világ a saját szabályai szerint működik és érvényes, ezért soha nem vetemednék arra, hogy valóságtapasztalattal átkozmetikázzam. 

-A szeszes versében megütött az a gondolat, kérdés, hogy az ember elszakadhat-e a szülötte földtől. Nagyon sokan, akik alkotók, és elhagyják a szülőföldet, újrateremtik a műveikben az elvesztett tájat. Ön hogyan dolgozza fel  alkotóként a távollétet? 

-Egész könyvet szenteltem a szülőföld elhagyásának, az új földön való beilleszkedésnek, kétes értékű boldogulásnak, ez A vendégmunkás (és a) dalai című könyvem. Sokáig azt hittem, azzal a könyvvel, komoly és átgondolt szándékú szerzőként ezt a kérdést megnyugtatóan sikerült rendeznem, de úgy tűnik, nem sikerült: nem sikerülhet. Fel-felbuggyan az otthon, és érzelmes, groteszk, tragikomikus köntösben megírásért kiált. És nincs hősies gesztus, amivel érdemben és fickósan reagálni lehetne rá, így az ember – gyáván? – megírja. 



Reklám
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS