Camus világhírű regényét vitte filmre Francois Ozon

Ha megnézzük Visconti filmjét, már meg is van a válasz arra, hogy miért kellett ezt az irodalmi nyersanyagot ötven év után újra elővenni: azért, mert Visconti nem volt képes szenvtelen, hűs, filozofikus jeleneteket előállítani, főhőse motivációit, karakterét, a regényt felépítő élményeket félremagyarázta. Nehéz megállapítani, hogy a saját belső határait nem tudta átlépni, vagy görcsösen próbált sikerfilmet létrehozni.

Ha a miért mostot keressük, az sem rossz közelítés, ha figyelembe vesszük, hogy a fukusimai katasztrófa után Japánban többször is újra kellett nyomni Camus Pestis című regényét, amely Franciaországban és Olaszországban a covid idején lett újra népszerű. Vagyis Camus új aktualitása miatt visszakerült a köztudatba, és nem csak mint kötelező olvasmányt és egykor inspiráló világirodalmi művet tartják számon.

Ha azt nézzük, hogy a francia rendező, Ozon munkásságába hogyan illeszkedik, azt látjuk, hogy szervesen, de mégiscsak meglepetésnek számít. Ozont mindig is érdekelte az ifjúság, a szülők és nagyfiúk, nagylányok kapcsolata (Uszoda (2003),Fiatal és gyönyörű (2022) meg az is, hogy aki idős már, hogyan lophatna magának némi fiatalságot. Mindig foglalkozott a fiatalok és a bűn témájával, és mindig érdekelte a szerelem, a szexualitás. Filmjeiben mindig kapható arra, ami többé-kevésbé botrányos, mint cselekedet, látvány vagy gondolat, és mindezeket el is tudja fogadtatni a nézővel, aki hálás azért, hogy Ozon a filmjeiben a hétköznapok kusza, emberpróbáló helyzeteit egyszerűnek és kezelhetőnek tudja mutatni.

Ozon ötvenes évei második felében rengeteg sikeres film és díj után most egy 26 éves fiatalember regényét filmesítette meg, úgy is mondhatjuk, hogy egy nagy hatású irodalmi remekmű filmes feldolgozásával koronázta meg eddigi életművét.

A történetet ismerjük: Meursault, az Algírban élő francia kishivatalnok megöl egy arab férfit. Megúszhatná a halálbüntetést, de arra hivatkozva, hogy nem sírt az anyja temetésén, a bíróság mégis halálra ítéli.

Ez a mű a camus-i abszurd művek első darabja. Camus regénye kapcsán az amerikai fordítás (1955) elé írt előszavában azt hangsúlyozza, hogy hősét azért ítélik halálra, mert nem hajlandó hazudni.

Meursault védtelenné-szerencsétlenné válik, mert nem hajlandó úgy reagálni, ahogyan elvárják tőle. Nem azt veszi észre, és nem azt éli át, amit a nagy társadalom-gépezet csavarjaként megkövetelnének, így veszélyforrássá válik. Nem tanult meg hazudni, nem érzi, hogy mit kellene védelmeznie akár őszintétlenség árán is.

Ozon filmjében egyik kedvenc fiatal színésze, Benjamin Voisin alakítja a fiatal hivatalnokot. Ő az, aki szoborszerűen szép, fiatal, csupa élet, és nagy kár érte. A kamera rafinált játéka folytán néha ebbe a szép fiatal arcba más arcokat látunk bele, Mastroianni-ét vagy Alain Delonét, aki szintén volt már szép és halálra szánt a filmvásznon éppen elégszer. Voisin képes arra, amire Mastroianni nem: hogy szenvtelen maradjon, hogy a világ közömbös szépségét megmutassa, elmesélje, hitelesítse előttünk.

Ozon filmjének van néhány tökéletesen eltalált jelenete, például az, amikor Meursault édesanyjának a halotti menete elindul a városból a mezőn át, tűz a nap, és érezzük, hogy hiába, hogy csak néhány ember kíséri a koporsót a földeken át, de a halálnak, a gyásznak, a halott embernek a méltósága, ég és föld találkozása ezekben a pillanatokban teljes. A Lét hiánytalan. És ebbe az is belefér, hogy az édesanya idős vőlegénye, hogy bírja a tempót a többivel, folyton levágja az utat.

Ugyanilyen jól sikerült a virrasztás éjszakája, amikor a pálmafák alatt, az idősotthon udvarán üldögél Meursault és a gondnok. Odabent a koporsóban fekszik az halott anya, másnap temetés lesz, de most kint ülnek, cigarettáznak, a fiatal férfi egy szilkéből tejeskávét iszik, és minden teljes.

Mondhatjuk azt is, hogy erőt merítenek a továbbiakhoz.

Aki gyászolt már, az tudja, hogy ez mind igaz. Nem csak sírás van és fájdalom, hanem sok különös és váratlan dolog történik. És ezek is mi vagyunk. Élünk, túlélünk, ahogy tudunk.

Ozon nem sokat változtatott a regény szövegén, nem aktualizált, nem hajolt el annak a mai kényelmetlenségétől, ahogyan a múlt századelőn kezelték az ilyen bűneseteket, csak éppen a végére betett egy jelenetet, amely nem szerepel Camusnél, és vigyázott arra, hogy az addig felépített teljességélménybe ez is beleilleszkedjen, megtartva a dolgok, természeti formák közönyét és az ember-természet kapcsolatot.

Ha 1942-ben forgatták volna le ezt a filmet, akkor is fekete-fehér lett volna, és Ozon talán ezért választotta, de az is lehet, hogy a régi technika iránt megélénkült érdeklődés miatt.

Ha többféleképpen hangsúlyozza is Ozon a Camus regénye, filozófiája iránti hűséget, abban a tekintetben ezt nem tartotta meg, hogy sokkal alaposabban megnyirbálta a szöveget, mint Visconti.

Tény, hogy így sikerült megőrizni a távolságtartást, és megmutatni egy olyan világot, amelyben az ember, a természet, az élő és élettelen dolgok világa olyan rendben áll össze, aminek semmi köze ahhoz, ahogy az elvárások mentén leképezzük, elhazudjuk, eltúlozzuk, redukáljuk a világot, viszont elveszett a szöveg humora, bája, és még sok finom rétege. Túl komor lett, aminek persze meg lehet az oka, akár a francia mindennapokban is.

De mégis, valahogy azt reméltük, hogy ez a fajta megnyesett, redukált, sajtós, dokus „realizmus”, amely ellen Camus talán szintén tiltakozna, már kikopott az új évezred művészetéből.

Úgy látszik Az idegent - amely 1972-ben Közöny címmel Gyergyai Albert fordításában, majd eredeti címén 2016-ban Ádám Péter és Kiss Kornélia fordításában jelent meg magyarul – egyszer valakinek még újra meg kell rendeznie.

A 2016-os fordítás zsebkönv formájában több olyan moziban is kapható lesz, ahol vetítik aregényből készült filmet.

A film április 30-tól látható a hazai mozikban.

Az idegen – L’etranger – The Stranger – 2025

Francia filmdráma, regényadaptáció – 122’

Rendezte: Francois Ozon

7/10