Előfordulhat, hogy egy parlamentben minden szék foglalt, mégis üres az ellenzéki oldal. Ott vannak a képviselők, működnek a mikrofonok, benyújtják az interpellációkat és időnként még a felháborodás is felhangzik. Csak éppen nincs mögötte politikai erő, erkölcsi hitel és hihető jövőkép.
A Seszták Miklós ellen folyó büntetőeljárásban előkerült, mintegy 6,46 milliárd forintnyi készpénz ezért jóval több lehet egy látványos bűnügyi történetnél. Ha a nyomozás bizonyítani tudja, hogy a részben elásva, részben különböző épületekben és széfekben megtalált pénz bűncselekményből származik és kapcsolatban áll az egykori miniszternek tulajdonított korrupciós ügyletekkel, akkor a történet nemcsak Sesztákra, hanem az őt felemelő és hosszú éveken át ellenőrizetlenül hagyó politikai rendszerre is ráéghet.
Ehhez azonban szükséges a jogi hitelesség. A készpénzt megtalálták, lefoglalták, az ügyben nyomozás folyik, Seszták mentelmi jogát felfüggesztették. A pénz eredete, tulajdonosi útja és kapcsolata a feltételezett bűncselekményekkel még bizonyítás tárgya. Büntetőjogi felelősséget kizárólag jogerős bírósági ítélet állapíthat meg.
A politikai következmények modellezéséhez azonban feltehetjük a kérdést: mi történik, ha a legsúlyosabb feltételezés igazolódik?
Nem a pénz mennyisége, hanem a rendszer magyarázata számít
A Fidesz–KDNP számára nem önmagában a megtalált milliárdok jelentik a legnagyobb veszélyt. Magyarország az elmúlt évtizedekben hozzászokott a soknullás korrupciós hírekhez. Az összegek egy idő után elveszítik jelentésüket. Az olvasó érti, hogy sok pénzről van szó, de már nem tudja elképzelni, mennyiről.
Az elásott készpénz más. Annak súlya, térfogata és képe van. Nem egy cégháló ábráján, nem egy közbeszerzési táblázat huszonhetedik sorában, hanem dobozokban, rejtekhelyeken és földbe vájt üregekben jelenik meg. A történet ezért politikailag minden korábbi pénzügyi botránynál közérthetőbb lehet.
A valódi fordulópont mégsem a bankjegyek előkerülése, hanem a felelősségi láncolat feltárása lenne. Ki adta az állami megrendeléseket? Ki választotta ki a közvetítőket? Milyen döntésekért cserébe mozoghatott pénz? Kik ellenőrizték volna a folyamatot? Mit látott a kormány, a pártvezetés, az adóhatóság, a titkosszolgálat és a vagyonnyilatkozati rendszer?
Ha tudtak róla, az súlyos probléma. Ha nem tudtak róla, az sem megnyugtató.
Utóbbi esetben ugyanis azt kellene elfogadnunk, hogy egy kormányzati csúcspozícióban lévő ember környezetében milliárdos nagyságrendű gyanús pénzmozgások történhettek úgy, hogy a tizenhat éven át központosított állam valamennyi érzékelője egyszerre maradt néma. Ez már nem egyetlen ember erkölcsének, hanem a rendszer ellenőrzési képességének kérdése.
Eltűnhet a Fidesz, de nem tűnnek el a választói
A Fidesz kemény magja ettől az ügytől sem fog egyik napról a másikra feloszlani. A politikatudományi vizsgálatok szerint a korrupciós botrányok választási büntetése gyakran meglepően enyhe. Az erős pártazonosság, a polarizáció és a másik oldaltól való félelem akkor is megtarthatja a szavazók egy részét, amikor saját politikai közösségükben súlyos visszaélés gyanúja merül fel.
Ráadásul a Fidesz sok ember számára nem csupán párt volt. Kulturális otthont, nemzetpolitikai álláspontot, közösséget, biztonságérzetet és a baloldallal szembeni történelmi ellenazonosságot jelentett. Ezek az érzések nem semmisülnek meg attól, hogy a párt vezetői elveszítik politikai hitelüket.
Ezért külön kell választani a Fidesz, mint szervezet és a mögötte álló társadalmi világ jövőjét. A párt akár darabokra hullhat, a választói igény azonban megmarad egy polgári, nemzeti, konzervatív politikai képviselet iránt.
A kérdés az lesz, ki képes ezt az igényt hitelesen megszervezni.
A Fidesz először várhatóan megpróbálja Seszták személyére szűkíteni a történetet. Egyetlen ember kisiklásáról, magánakciójáról vagy árulásáról beszélhet. Ez a védekezés mindaddig működhet, amíg a nyomozás nem rajzol ki szélesebb intézményi hálózatot.
A második lehetőség a radikalizálódás. A párt politikai megtorlásról, koncepciós eljárásokról és a régi jobboldal megsemmisítésére készülő új hatalomról beszélhet. Ez egyben tarthatja a legelszántabb tábort, de tovább taszíthatja a párttól a mérsékeltebb, polgári-konzervatív választókat.
A harmadik út egy új, Orbán utáni jobboldal megszületése lehet. Olyan formációé, amely megpróbálja megőrizni a nemzeti és konzervatív értékeket, miközben leválasztja azokat a NER személyi, gazdasági és erkölcsi örökségéről.
Testben még ott, lélekben már nem
A legérdekesebb átmeneti állapot az lehet, ha a Fidesz képviselői továbbra is ott ülnek az Országgyűlésben, de pártjuk már nem képes érdemi ellenzéki szerepet betölteni.
A parlamenti ellenzék ugyanis nem egyszerűen a kormánnyal szemben elhelyezett mandátumok összessége. Feladata a kormány ellenőrzése, alternatív törvényjavaslatok kidolgozása, a társadalmi elégedetlenségek becsatornázása, valamint annak bizonyítása, hogy az ország másképpen is kormányozható.
Ha egy párt minden politikai energiáját korábbi vezetőinek, döntéseinek és gazdasági környezetének védelmére fordítja, akkor mandátumai ellenére elveszítheti ellenzéki képességét. Testben jelen marad, lélekben azonban már csak a múltja körül járőrözik.
Ebben a helyzetben a politikai vita könnyen beköltözik a TISZA belsejébe. A kormánypárt szakpolitikai csoportjai, személyi körei és ideológiai irányzatai kezdik egymással lefolytatni azokat a vitákat, amelyek egy működő demokráciában a kormány és az ellenzék között zajlanának.
Ez veszélyesebb lehet, mint amilyennek első pillantásra látszik. A kormányon belüli vita nem nyilvános parlamenti verseny, hanem gyakran zárt ajtók mögötti alku. Ha nincs kormányképes ellenzék, a kétharmados többség számára megszűnik a leválthatóság közvetlen élménye. A hatalom pedig ellenfél nélkül nem feltétlenül válik jobbá. Inkább elveszítheti a hallását.
Az olasz figyelmeztetés
A legerősebb nemzetközi párhuzamot az 1990-es évek eleji Olaszország kínálja. A Tangentopoli, vagyis a „Kenőpénzváros” néven ismert botránysorozat és a Tiszta Kezek nyomozásai szinte elsöpörték a háború utáni olasz politikai rendszert. A kereszténydemokraták és a szocialisták, amelyek évtizedeken át meghatározták az ország kormányzását, rövid idő alatt szétestek.
A régi pártok eltűntek, de az általuk képviselt választói érdekek, félelmek és társadalmi törésvonalak nem. A politikai vákuumot Silvio Berlusconi töltötte be egy új párttal, médiabirodalommal és rendkívül személyes hatalomgyakorlással.
Olaszország példája ezért kijózanító. Egy korruptnak tartott régi rendszer összeomlása nem garantálja egy jobb rendszer megszületését. A romok között nemcsak független intézmények és tisztességes új pártok nőhetnek ki, hanem újabb vezérközpontú mozgalmak is.
Az elszámoltatás képes eltakarítani a múlt szereplőit. Demokratikus jövőt azonban önmagában nem épít.
A lengyel és a szlovén ellenpélda
Lengyelország más utat mutat. A Jog és Igazságosság 2023-ban elveszítette a kormányzati többséget, de 35,4 százalékos eredményével a legnagyobb párt maradt. Nem tűnt el, hanem erős ellenzékként folytatta, miközben az általa korábban elfoglalt vagy átalakított intézmények jelentősen megnehezítették Donald Tusk kormányának jogállami helyreállítási kísérleteit.
Szlovénia pedig még világosabban bizonyítja, hogy egy rendszerjellegűnek gondolt vereség sem feltétlenül végleges. Janez Janša 2022-ben elveszítette a választást, sokan már politikai korszakának lezárásáról beszéltek, 2026-ban azonban ismét miniszterelnök lett.
A tanulság nem az, hogy minden leváltott vezető szükségszerűen visszatér. Hanem az, hogy a társadalmi törésvonalakat egy választási győzelem vagy egy botrány nem törli el. A fejlődés motorja Lengyelországban és Szlovéniában sem az ellenzék eltűnése, hanem a politikai verseny és a hatalom leválthatósága.
Magyarország akkor kerülhet előrébb náluk, ha nem egyszerűen új többséget, hanem jobb minőségű váltógazdaságot teremt.
Az önmérséklet nem fék és ellensúly
A TISZA dönthet úgy, hogy kétharmados többségével felelősen bánik. Visszaadhat jogokat az ellenzéknek, erősítheti a bíróságokat, nyilvánossá teheti a kinevezéseket, és lemondhat a rendeleti vagy gyorsított kormányzás kényelméről.
Ez fontos, de nem elegendő.
A jogállam nem épülhet arra, hogy a hatalom birtokosai történetesen jó emberek, és megígérik, hogy nem élnek vissza a lehetőségeikkel. Az önkorlátozás addig tart, amíg az önkorlátozó úgy akarja. Az intézményi korlát viszont akkor is működik, amikor a politikusnak éppen terhére van.
A TISZA történelmi teljesítménye ezért nem az lesz, ha visszaépíti azokat a fékeket, amelyek őt pillanatnyilag nem zavarják. Hanem az, ha olyan ellenőrző rendszert hoz létre, amely később vele szemben is alkalmazható.
Valódi jogosítványokkal rendelkező, ellenzéki vezetésű parlamenti bizottságokra, kisebbségi jogon kezdeményezhető vizsgálatokra, átlátható kinevezési eljárásokra, független közmédiára, erős önkormányzatokra és működő információszabadságra lenne szükség. Az ellenzéki jogok legfontosabb elemeit pedig úgy kellene rögzíteni, hogy a mindenkori többség ne vehesse vissza őket egyetlen éjszakai szavazással.
A kétharmad önkéntes szelídsége ugyanis nem alkotmányos garancia. Legfeljebb jó modor.
Magyarországnak leváltható kétharmad kell
A Seszták-ügy legsúlyosabb politikai következménye végül nem feltétlenül a Fidesz megszűnése lenne. Sokkal nagyobb veszélyt jelentene, ha az új hatalom arra jutna, hogy nincs szükség komoly ellenzékre, hiszen a történelmi igazság, a választói felhatalmazás és az erkölcsi fölény egyaránt mellette áll.
A tartós egypárti rendszerek rendszerint ezzel a gondolattal kezdődnek. A hatalom először azért központosít, mert gyorsan kell rendet tenni. Később azért, mert még nincs kész a munka. Végül pedig azért, mert már csak önmagát tartja alkalmasnak az ország vezetésére.
Magyarország demokratikus megújulását ezért nem az bizonyítaná, hogy a Fidesz eltűnik a történelem süllyesztőjében. Hanem az, ha létrejön egy tisztességes, korszerű és kormányképes konzervatív ellenzék, amely nem a NER gazdasági függőségeit örökli, de képes képviselni azokat a polgárokat, akik nem akarnak a TISZA-ra szavazni.
Az elszámoltatás szükséges. A politikai bosszú veszélyes. Az ellenzék megújulása pedig nem a kormány szívessége, hanem az ország érdeke.
Magyarországnak nem ellenzék nélküli kétharmadra van szüksége, hanem leváltható kétharmadra.
A régi rendszer sírhelye ugyanis nem ott lesz, ahol megtalálták az elásott pénzt. Hanem azon a napon, amikor az új hatalom már saját magát sem tudja kivonni az ellenőrzés alól.







