A Goya-díjas rendező Salvador Calvo tényeken alapuló játékfilmben akart megemlékezni az öt spanyol extrémsportolóról, akik hazájukban meghonosították a szárnyasruhás bázisugrást. Carlos Suárez, az ötök egyike ugróként és szakértőként vett részt a film készítésében, de még mielőtt elkészült volna a film, 2025. április -én Toledóban egy nem is nagyon veszélyes csoportos ugrás során életét vesztette.
A Goya-díjas rendező, Salvador Calvo tényeken alapuló játékfilmjében akart megemlékezni az öt spanyol extrémsportolóról, akik hazájukban meghonosították a szárnyasruhás bázisugrást. Carlos Suárez, az ötök egyike ugróként és szakértőként vett részt a film készítésében, de még mielőtt elkészült volna a film, 2025. április -én Toledóban egy nem is nagyon veszélyes csoportos ugrás során életét vesztette.
Calvo hónapokkal a megrázkódtatás után, ami az egész stábot érte, úgy döntött, átszerkeszti az egész filmjét. Így a sportolókat alakító színészekkel felvett jelenetek és a megtervezetten fényképezett felvételek mellé belekerültek azok a teljesen nyers képsorok is, amelyek Suárez fejkamerájával készültek az ugrások során, illetve azok az utolsó interjúk, amelyekben Suárez maga válaszol különféle kérdésekre.
Fájó, hogy ezen az áron, de a néző a La Fiera című filmben egy olyan történetet kap, amely igazi és hiteles húsvér emberi drámát ábrázol, és olyan képsorokat, amelyeket a digitális technika meg sem legyintett, mégis gyönyörűek, érzékletesek, hihetetlen atmoszférájuk van, és olyan mélyen emberi kérdéseket, gondolatokat vetnek fel, amilyen mélységben ritkán érintik meg képkockák a mai nézőt.
A történet Carlos Suárez 35. születésnapján kezdődik, amikor az ötök először szállnak repülőgépre, hogy szárnyasruhás bázisugrást hajtsanak végre.
Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen leugranak egy ejtőernyővel, hanem egy kar- és lábszárnyakkal ellátott gumimatrachoz hasonló ruhát viselnek, amelyben apró lyukak vannak, és ezekbe bemegy a légáramlat, ami felfújja a szárnyas ruhát, így fékezve az emberi testek zuhanását. A sportolók a testük mozgatásával tudják irányítani a haladásukat, majdnem hogy tényleg repülnek, mindenesetre siklanak a levegőben, azonban mielőtt földet érnének, ki kell nyitniuk az ejtőernyőjüket, amely a ruhájuk hasítékában van elhelyezve.
A szárnyasruhás bázisugrás jóval veszélyesebb a klasszikus ejtőernyősugrásnál, sokkal fontosabb a jól kiszámított ugrás, különösen, ha nem repülőgépről, hanem épület vagy szikla tetejéről ugranak, mert egy váratlan légörvény nekicsaphatja az ugrót a sziklának vagy a téglafalnak. Tavaly például 32-en haltak meg bázisugrás közben,közülük 23-an szárnyasruhások voltak.
A film sem titkolja,mennyire veszélyes sport ez,de azt is látjuk, micsoda eufóriát élnek át a szárnyasruhások, micsoda semmihez sem hasonlítható az érzés, és persze a látvány is, amely a csupagépi világtól visszarepíti a nézőt Daidalosz és Ikarosz korába, és ez már önmagában is képi sokk.
Carlost, a nemzetközi hírű hegymászót és bázisugrót (Carlos Cuevas) egyik előadásán megkeresi egy szép biológuslány, Myriam (Candela Gonzales), aki maga is hegymászó, és egy rendező ismerőse üzenetét hozza. Filmet szeretne forgatni arról, hogy a spanyol ötök megdöntik a szikláról szárnyas ugrás rekordját, amely akkor 5953 méter magasság volt, és két ausztrál ugró állította fel. Carlos kedvencéről, a Pakisztánban található Névtelen Torony nevű szikláról ugranak, amelynek a magassága 6239 méter. Carlos persze, hogy benne van, és a többiek: Chana (José Manuel Pogo), Armando (Miguel Bernandeau), Alvaro (David Marcé) és Dario(Miguel Ángel Silvestre) szintén.
Megállapítják, hogy hány előzetes ugrás szükséges a gyakorláshoz, de a végére sem érnek, és már bekövetkezik az első tragédia. A film fokozatosan mutatja be az szárnyasruhás ugrók életének fényes és nagyon is árnyas oldalát.
Mert hiába hogy ezek a férfiak ápoltak, izmosak, bármit megszerelnek, bármilyen házimunkát elvégeznek, még udvariasak, és megbízhatóak is, de azért van velük egy kis baj. Korán halnak. Néha még korábban, mint József Attila versében a mosónők. Csak persze nem ugyanaz az ok.
Alvaro és Armando a svájci Alpokban éppen azon a helyen, ahol eddig a legtöbb bázisugró halt meg, arról beszélgetnek, hogy lehet az, hogy a legtöbben nem a legveszélyesebb manőverek során vesztik az életüket, hanem valamilyen rutinugrás során. Azt mondja erre Alvaro: ne is akard megérteni.
De ha mégis válaszokat keresünk, hát a film egy viszonylag kerek történettel szolgál Carlosról és Myriamról, aki a barátnője lesz, és igyekszik együtt élni a gondolattal, hogy az ő kedvese is bármikor meghalhat, miközben másokat elhagynak a nők, vagy már nem is törekszenek tartós kapcsolatra.
Armando a kivétel, mögötte őrangyalként ott áll Irisz (Stéphanie Magnin) , arra várva,hogy majdcsak abbahagyja az ugrást.
Közben a rendező kihátrál a produkcióból, és az ugrók ott maradnak szponzorok és minden nélkül, és persze a konkurencia sem tétlenkedik: egy bátor orosz a Monteveresten tizenkilencre lapot húz. De vajon mindezek ellenére is érdemes megmászni a szinte vízszintes pakisztáni sziklafalat, majd a szelek és a sors kénye-kedvére leugrani a szárnyasruhában?
Nyilván el lehet intézni annyival Carlost és társait, hogy őrültek, de nehéz nem észrevenni, hogy mind minőségi életet élnek, Armando családja például egy flamenco éttermet vezet, és Michelin-csillagot kapnak. Dario szakács, és jól menő szakácskönyvszerző, Carlos nevéhez világcsúcsok fűződnek hegymászóként, bázisugróként, több könyv szerzője, kaszkadőr és így tovább. Nagyon összetartanak, az életveszélyes helyzetek, a közös kalandok, a közös ünneplések igazi csapattá teszik őket, és ebben a csapatban helyük van a barátnőknek és családtagoknak is. Talán nem túl hosszú az életük, de mi van, ha többet élnek, ha intenzívebben élnek, amint azok, akik nem nagyon kockáztatnak. És akkor mi van, ha valaki nem kockáztat, nem vállal nagy áldozatot, de a sors neki sem kegyelmez?
Sok mindenen elgondolkodhatunk a film kapcsán egy túlfinomított, agyongépesített, eléggé műanyag, eléggé enervált jóléti társadalom végéhez közeledve.
Az is izgathatja a fantáziánkat, ahogyan ezek az emberek a filmben találkoznak a természettel. A hegyekkel,a kövekkel, a vizekkel, a széllel, a magaslati levegővel, a fényekkel, a felhőkkel, a fákkal, az állatokkal, és persze az eredeti spanyol címre utalva a bennük élő ösztönlénnyel.
Sportkörökből és a filmkritikusok köreiből is többen kritizálták a filmet, hogy lassú, hogy egyenetlen, és több benne a szöveg, a jelenet, a dráma, mint a repülés élménye. Ugyanakkor dicsérték Carlos Cuevas alázatos és életteli játékát, a csodálatos felvételeket az ugrásokról és a repülésekről.
De bizonyára a rendező okkal igyekezett lassítani korunk emberét,és arra készítetni, hogy gondolkodjon el mindenféléről, ami csak felmerül a film kapcsán, hiszen manapság nagyon sokan nem csak több ezer méter magasságban, hanem az utcákon sem képesek vigyázni a saját testi épségükre és másokéra.
A határ a csillagos ég – La Fiera –To The Max – 2026
Spanyol dokumentarista játékfilm – 113’
Rendezte: Salavdor Calvo
8/10
