Száz éve, 1926. augusztus 13-án született Fidel Castro Rúz, a kubai forradalom „atyja”, fél évszázadon át a szocialista Kuba első embere.
Gazdag kubai cukornádültetvényes törvénytelen fiaként látta meg a napvilágot 1926. augusztus 13-án Oriente tartományban, a Mayarí város közeli Biránban. Apja, megözvegyülése után feleségül vette kreol szeretőjét, akitől még hat gyermeke született, köztük Raúl Castro. Fidel Castro középiskoláit a jezsuitáknál végezte, majd a havannai egyetemen jogot tanult és részt vett a diákok politikai mozgalmaiban. 1948-ban megnősült, első házassága hét évig tartott, második feleségét 1980-ban vette el, összesen öt fia és két leánya született. 1950-től praktizált és a jogtudományok doktora fokozatot is megszerezte.
Fulgencio Batista 1952-es katonai puccsa után, amely kiszolgáltatta az országot az Egyesült Államoknak, Castro társaival az államcsínyt megbélyegző beadványt írt a legfelsőbb bíróságnak, majd szervezkedésbe fogott. A rendszer megdöntésének reményével 1953. július 26-án mintegy száz társával megostromolta a Moncada-laktanyát. A kudarcba fulladt akció után 15 év börtönre ítélték, de két év múlva kegyelmet kapott és Mexikóba mehetett.
Castro 1956. december 2-án a Granma nevű hajón 82 társával visszatért Kubába, de a hadsereg megtámadta őket, a tucatnyi életben maradt forradalmár a Sierra Maestra hegységbe vette be magát és gerillaharcot kezdett. A felkelők a nép támogatását élvezve egyre nagyobb sikereket arattak, a „Comandante” (parancsnok) 1959. január elsején „szakállasai” élén bevonult Havannába.
Ettől kezdve egészen 2008-ig Kuba első emberének számított: ő volt a fegyveres erők főparancsnoka és a miniszterelnök, 1961-től a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja (1965-től Kubai Kommunista Párt) első titkára, 1976-ban államfő is lett. Vezetésével földosztást és szövetkezetesítést, nagyarányú államosításokat hajtottak végre, majd 1961 decemberében bejelentette: Kuba a marxista-leninista útra lépett.
Az államosítások miatt kiéleződött a viszony az Egyesült Államokkal, amely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat (amelyek csak 2015 júliusában álltak helyre), április 15-én bombázta a kubai fővárost, majd két nappal később a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns amerikai támogatással partraszállást kísérelt meg, de a támadás három nap alatt összeomlott. Washington 1962 februárjában kereskedelmi embargót rendelt el, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, a szovjetek pedig rakétákat telepítettek Kubába. A két szuperhatalom atomháborúval fenyegető konfliktusa 1962 őszén békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre inkább a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. Az Egyesült Államok bő évtizeddel később, 1975-ben lazított a szigetországgal szembeni embargón, amely azonban még ma is érvényben van.
Castro a szocialista gazdálkodás jegyében bevezette a gazdaság központi irányítását, a földbirtokos osztályt egy új földreform felszámolta, Kuba fő exporttermékét, a cukrot a szovjet tömb vette meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben tagja lett a KGST-nek, és mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában. 1975-ben katonailag is segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben pedig az etiópiai forradalmat.
A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után sokan azt várták, hogy Castro is megbukik, ám alábecsülték, mert Kuba elszigetelődött ugyan, de az ellenzék nem tudott felülkerekedni. A demokráciák világában Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava sem változott: „Szocializmus vagy halál”. A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte: korlátozott gazdasági reformokat indított, megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást és tűrte a külföldi tőke behatolását.
Castro valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, sokakat bebörtönöztek, újabb tízezrek lélekvesztőkön Floridába menekülve vesztették életüket. Hatalma azonban nem csak a félelmen alapult: legendás volt meggyőző ereje, gyengéje volt viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite. Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, és még idős korában is többórás beszédeket tartott, 1960-ban az ENSZ-ben négy és fél, 1986-ban a kubai kommunista párt kongresszusán hét órán keresztül szónokolt. A Guinness rekordok könyvébe is bekerült, 1959-es hatalomra jutása óta állítólag 638 gyilkossági kísérletet követtek el ellene és kilenc amerikai elnököt „élt túl”.
A súlyos gyomorműtéten átesett Castro 2006. július 31-én „ideiglenesen” átadta tisztségeit öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúlnak, aki 2008. február 19-én Castro lemondásával lett hivatalosan az államtanács és a minisztertanács elnöke, Fidel Castro utolsóként a kommunista párt első titkári tisztségéről mondott le 2011. április 18-án, e hivatalban is öccse követte.
2012 őszén már halálhírét keltették, állítólag agyvérzést kapott, ám ekkor fotókkal bizonyították, hogy még él. Egészségi állapota miatt nem voltak gyakoriak a nyilvános szereplései, búcsúbeszédét 2016. április 9-én mondta el a párt kongresszusán: „Hamarosan meghalok, és ez a pillanat mindannyiunk számára eljön majd, de a kubai kommunizmus eszméje megmarad”.
Fidel Castro 2016. november 25-én, kilencvenéves korában halt meg, Santiago de Cubában helyezték örök nyugalomra. Korának egyik legellentmondásosabb politikusa volt, hívei az imperialistaellenes mozgalmak és a szocializmus hősét látják benne, aki megőrizte Kuba függetlenségét és sokat tett népének jólétéért, míg kritikusai az emberi jogokat lábbal tipró diktátort, aki szegénységbe taszította országát.
