Tavaly augusztusban, amikor a Sziget utolsó estéjén kifelé bandukoltam a Hajógyári-szigetről, azt írtam, jövőre ugyanazt az érzést fogom keresni, amiért újra és újra visszatérünk ide. A fiatalság ízét, a szabadság szelét, azt a nehezen megfogható valamit, amitől a Sziget fénykorában nem egyszerűen fesztivál, hanem egy hétre felépülő külön kis világ volt.
Nos, eltelt egy év. Hétfőn visszamentem megkeresni.
Nem mondanám, hogy rögtön megtaláltam.
Amikor délután megérkeztem a 2026-os Sziget nulladik napjára, egy pillanatra még meg is ijedtem. Az előző napok építési sürgés-forgása után most már állt a fesztiválváros, de a város lakói mintha késnének. A Nagyszínpad környékén lézengtek az emberek, a terület nagy része még nem működött, koncertet lényegében a Nagyszínpad és a Revolut helyszíne kínált. Aki a klasszikus szigetes bolyongást kereste, amikor az ember ötpercenként beleütközik egy cirkuszba, furcsa performanszba, utcazenészbe vagy egy olyan sátorba, amelyről tíz perccel korábban még azt sem tudta, hogy létezik, annak várnia kellett.
Ez persze tudatosan különálló nulladik nap volt. A szervezők már tavasszal úgy hirdették meg, mint a régebbi Szigetek hangulatát visszaidéző nyitányt, Faithlessszel, Morcheebával, Goran Bregović zenekarával és egy késő esti, táncdalfesztiválos magyar őrülettel.
És egyszer csak elkezdtek jönni az emberek.
Goran Bregović megfújta az ébresztőt
Goran Bregovićnak aligha kell hosszasan magyarázni, hogyan kell délutáni hőségben olyan közönséget felébreszteni, amelynek egy része még azt fontolgatja, vajon sört kérjen előbb vagy árnyékot keressen.
A koncert elején még meglehetősen szellős volt a Nagyszínpad előtti tér. A végére már egészen más képet mutatott.
Bregović és Wedding and Funeral Orchestra nevű csapata nem filozofálta túl a feladatot. Rezessel, balkáni lendülettel és azzal a sajátos zenei anarchiával támadtak, amelyben egyszerre fér meg lakodalom, temetés, kocsma és kisebb népfelkelés. A „támadás” magyar szó többszöri emlegetése pedig pontosan azt a hatást érte el, amit egy ilyen délutánon kell. A közönség értette az utasítást.
Így hát támadtunk.
Legalábbis tánclépésben.
A koncert végére már nagyjából félházig megtelt a tér és az első bizonytalanságom kezdett oldódni. A Sziget felébredt.
A Morcheeba megmutatta, hogy az elegancia nem öregszik
Aztán jött a Morcheeba.
Van néhány zenekar, amelynek nem kell bizonyítania, hogy trendi. Ennél sokkal nehezebb dolgot tud. Felismerhető.
Néhány hang után tudod, ki játszik.
A Morcheeba triphopos, soulos, elektronikával átitatott világa olyan természetességgel töltötte meg a Nagyszínpad előtti teret, mintha az elmúlt évtizedek zenei divatjai csak tisztelettudóan elsétáltak volna mellettük.
A hangzás pedig egészen elképesztően precíz volt.
Nem hangos. Nem hivalkodó. Jó.
Ez nagy különbség.
A mélyek a helyükön, a vokál tisztán, a hangszerelés levegősen szólt és amikor megérkeztek azok a dalok, amelyekért az ember húsz év után is automatikusan közelebb lép a színpadhoz, már valódi nagykoncert-hangulat alakult ki.
Ez tényleg egy tudatos nosztalgiautazás volt, amely sikeresen szólította meg a kilencvenes és kétezres évek zenéjén felnőtt közönséget.
Ekkorra már nem lézengett senki.
És még hátra volt az este főszereplője.
Faithless, vajon lehet-e folytatni Maxi Jazz nélkül?
Erre a koncertre különösen kíváncsi voltam.
Nem titkolom, a Faithless személyes kedvencem.
Számomra az élő koncertműfaj egyik máig felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye a Faithless 2005-ös, Alexandra Palace-ban rögzített God Is a DJ előadása. Az a produkció nem egyszerűen megszólaltatta a dalt, hanem valóságos közösségi rítussá emelte, a zene, a fény, energia és közönség egyetlen lüktető egésszé vált. A tegnapi koncerten pedig örömmel élhettem át újra valamit ebből a kivételes erőből. Más korszakban ugyan, megváltozott felállásban, de ugyanazzal a sodrással bizonyította a Faithless, hogy egy igazán nagy koncerten a DJ valóban több lehet zenésznél, magának a pillanatnak karmesterévé válhat.
És talán kevés olyan zenekar létezik, amely ennyire természetesen tartozik a Szigethez. Már 2004-ben ott voltak a fesztivál nagy nevei között, majd 2007-ben és 2010-ben is visszatértek; a Faithless és Budapest kapcsolata hosszú történet.
Csakhogy van egy név, amely nélkül sokáig elképzelhetetlennek tűnt ez a zenekar.
Maxi Jazz.
Maxwell Fraser 1995-ben alapította meg társaival a Faithlesst. Nem egyszerű frontember volt. Az a mély, beszéd és rap határán járó hang, a szikár alak, a mozdulatlanul is mágneses színpadi jelenlét olyan erősen összeforrt az Insomnia, a God Is a DJ vagy a We Come 1 világával, hogy halála után joggal merült fel a kérdés, létezhet-e egyáltalán Faithless nélküle.
Maxi Jazz 2022 decemberében, 65 éves korában halt meg. Sister Bliss és Rollo búcsújukban azt írták róla, hogy ő adott valódi jelentést és üzenetet a zenéjüknek.
Ennél pontosabban nehéz volna megfogalmazni.
A Faithless ugyanis soha nem pusztán elektronikus tánczene volt. Sister Bliss billentyűi és elektronikus építkezése köré Maxi Jazz egészen egyedi emberi körítést adott. A klubzene egyszer csak gondolkodni kezdett.
Éppen ezért volt kockázatos a visszatérés.
A zenekar 2024-ben, nyolcéves koncertszünet után kezdett ismét élőben játszani. Sister Bliss akkor arról beszélt, hogy Maxi pótolhatatlan, ezért nem is másolatot keresnek. Új énekesekkel – köztük Nathan Ball-lal és Amelia Foxszal – próbáltak továbbmenni úgy, hogy közben Maxi szellemisége ne múzeumi tárgy, hanem örökség maradjon.
Hétfő este Budapesten kaptunk választ arra, működik-e.
Működik.
Ráadásul nagyon.
Nem Maxi Jazz másolatát hozták és éppen ezért sikerült
Az első percek után világossá vált, hogy a Faithless elkerülte a legnagyobb csapdát.
Nem próbáltak új Maxi Jazzt gyártani.
A férfi vokál egészen más karaktert hozott. Volt pillanat, amikor a hangszín és az éneklés eleganciája bennem egyenesen a Talk Talk világát idézte meg, nem utánzásként, inkább abban a finom, brit melankóliában és zenei intelligenciában, amely nem akar minden másodpercben bizonyítani.
A női vokállal együtt egészen új réteget kaptak a dalok.
Mégis három másodperc alatt tudtuk, hogy Faithlesst hallgatjuk.
Ez a bravúr.
Mert megújulni úgy könnyű, hogy az ember kidob mindent, ami régi. Megőrizni úgy könnyű, hogy semmihez nem nyúlunk. A nagy mutatvány az, amikor egy zenekar változik, de az első négy ütem után felismerhető marad.
Sister Bliss mögött pedig a zenekar egyszerűen parádézott.
Dob, ütőhangszerek, basszusgitár, gitár, ez az a pont, ahol érdemes emlékeztetni arra, hogy a Faithless élőben sosem volt egyszerű DJ-produkció. A gépi pontosság mögött valódi zenészek dolgoznak és hétfő este néha olyan erővel, hogy az elektronikus zene szinte rockkoncertté változott.
A dob és az ütősszekció külön történetet érdemelne. Nem kísérte a zenét, hanem hajtotta. A basszus pedig nem annyira szólt, mint inkább fizikai kapcsolatot létesített a bordáinkkal.
A Faithless hivatalos turnéoldala is budapesti állomásként tartja nyilván az augusztus 10-i Sziget-koncertet. Innen mennek tovább Szófiába, Poznańba, majd brit és ír helyszínekre.
Aztán megszólalt az Insomnia
Vannak dalok, amelyeknél már nincs szükség kritikára.
Az Insomnia ilyen.
Harminc évvel a megjelenése után is elég nagyot szól és emberek tízezreinek kollektív zenei memóriája kapcsol be. Az eredeti felvételt annak idején a dance-kultúra egyik meghatározó számává tette Maxi Jazz legendás előadása. A dal évtizedekkel később is új feldolgozásokat kapott, 2025-ben például a Disclosure készített belőle hivatalosan kiadott új verziót.
A Nagyszínpad előtt ekkor már nem nagyon lehetett eldönteni, ki húszéves és ki ötven.
És talán nem is kellett.
Ez volt ugyanis az a pillanat, amikor megértettem, miért volt jó ötlet visszahozni a nulladik napot.
Nem azért, hogy a negyvenes-ötvenes korosztály kulturáltan nosztalgiázzon egy pohár valamivel a kezében.
Hanem azért, mert ezek a dalok még mindig működnek.
A God Is a DJ, a We Come 1, az Insomnia nem kegyeleti tárgyak.
Élnek.
És amikor több ezer ember egyszerre mozdul rájuk, akkor hirtelen megérkezik az, amit a sajtóbejárás után még csak kerestünk.
A régi Szigetből valami.
Nem díszletként.
Hanem real érzésként.
A Reptér pedig éjjel ismét felszállt
És amikor az ember azt gondolta, hogy a Faithless után már nincs értelme tovább emelni a tétet, a Revolut sátorban megjelent Korda György és Balázs Klári.
Erre nincs megfelelő zenekritikai terminológia.
Ez Korda.
A páros négy év után tért vissza a Szigetre. 2022-ben hét év kihagyás után játszottak itt újra és már akkor is fiatalok ezreit mozgatták meg. Korda akkor azt mondta, szerinte azért tudják ennyire megszólítani a fiatalokat, mert a színpadon is ugyanolyanok, mint a való életben.
Hétfő este ugyanez történt.
Én személy szerint nem vagyok a playback híve. Koncerten szeretem hallani a koncertet, annak minden hibájával, levegővételével és esetleges melléütésével együtt.
De vannak pillanatok, amikor ezt a szakmai fenntartást az ember egyszerűen zsebre teszi.
A Revolutban ugyanis több ezer – fiatal - ember olyan lelkesedéssel énekelte a dalokat, hogy teljesen érdektelenné vált, milyen technikai megoldás segíti a produkciót.
A közönség boldog volt.
Ennyi.
A Reptér pedig ezen az estén ismét nem dal volt, hanem kollektív magyar népszokás.
És valami más is megváltozott
Újságíróként egy apróbbnak tűnő, de számunkra nagyon fontos változást is érdemes megemlíteni.
A sajtó munkakörülményei idén érzékelhetően jobbak.
Az elmúlt négy évben volt alkalmunk megtapasztalni, milyen az, amikor egy egész napos fesztiváltudósítás közben az ember laptopja, telefonja, háta és lelke nagyjából egyszerre kezd könyörögni kegyelemért.
Idén a sajtóközpont és a press infrastruktúra láthatóan nagyobb figyelmet kapott. A hivatalos tájékoztatás szerint a sajtóközpont minden nap 10 és 23 óra között működik, a Travelling Funfair mellett.
Ez kívülről apróságnak tűnhet.
Nekünk nem az.
Emberibb körülmények között lehet dolgozni és jó érzés azt látni, hogy a szervezők azokra is gondoltak, akik nemcsak szórakozni jönnek a Szigetre, hanem azért, hogy hajnalban még megpróbálják értelmes magyar mondatokká alakítani mindazt, amit az előző tíz órában láttak.
Megvan már a régi Sziget?
Még nem mondanám.
A nulladik nap sajátos konstrukció volt. Kevés működő helyszínnel, délután még szokatlanul üres területtel, erősen nosztalgikus programmal. A teljes fesztivál csak most kezdődik, nyolc-kilenc párhuzamos zenei helyszínnel és több száz programmal.
De hétfő este kaptunk valamit, ami biztatóbb bármilyen szervezői prezentációnál.
Pillanatokat.
Goran Bregovićnál az első közös őrületet. A Morcheebánál azt a jóleső felismerést, hogy bizonyos zenék egyszerűen nem öregszenek. Kordáéknál azt az abszurd, szerethető magyar képességet, hogy generációk minden különösebb magyarázat nélkül egyszerre tudják énekelni a Reptért.
A Faithlessnél pedig valami ennél is többet.
A bizonyosságot, hogy egy nagy veszteség után nem feltétlenül az a tisztességes megoldás, ha lehúzzuk a rolót. Néha tovább lehet menni. Más hanggal, más emberekkel, a hiányt nem letagadva, de nem is beleragadva.
Maxi Jazz nincs többé a színpadon.
A Faithless mégis él.
És hétfő este Budapesten nagyon élt.
Tavaly úgy hagytuk el a Szigetet, hogy megígértük, idén újra megkeressük azt a nehezen meghatározható régi varázst. Egyetlen nulladik nap után korai lenne győzelmet hirdetni.
De valamit már találtunk.
Mi pedig a következő napokban is ott leszünk a Hajógyári-szigeten, és tovább keressük – koncerten, porban, furcsa zugokban, éjszakai bolyongásokban és váratlan találkozásokban –, hogy Gerendai Károly új Szigetében valóban visszaköltözött-e az a bizonyos régi lélek.
