Folyamatosan ítélkezünk, de rólunk is percek alatt ítélet születik mások fejében, akkor is, ha legkevésbé sem gondolnánk, hogy öltözködésünk, megjelenésünk kommunikációs erővel bír – erre játszik rá a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Bőrödön viseled című tárlata, a hétköznapi példáktól az extrém esetekig szinte mindent.
Előítéletek. Az emberek a sztereotípiáik szerint másképp reagálnak, a kiállítás pedig megdolgozza a normalitásról alkotott képünket (Fotó: Csudai Sándor)
A hetvenes években sorra készültek a női börtönben játszódó B-filmek, Amerikában elsősorban Roger Corman műhelyéből, de Japánban is lelkesen hódoltak a műfajnak. Ezekben az olcsó művekben pedig természetesen kéjesen szappanozták egymást a zuhanyzóban a rabnők vagy éppen egymás ruháját leszakítva birkóztak, miközben a perverz és a szadista őrök minden igyekezetükkel próbálták megkeseríteni az életüket, a végén azonban az elszabadult fegyencek jól lemészárolták őket. Minden országban, amelyet nem árnyékolt be a vasfüggöny, teljes üzletágak épültek ebben a korszakban az egyszerűbb szórakozásra vágyó férfiak vágyainak és kíváncsiságának kielégítésére – az hogy mennyire tárgyiasultak mindezek által a nők, csupán néhány dühös feministát érdekelt.
A valóságnak persze általában a legkevesebb köze van a szexista fantáziáknak, mindezt jól illusztrálja a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Bőrödön viseled című tárlata is, ahol már a női börtönöket ábrázoló felvételeken nem Pam Griert és hasonló, roppant vonzó jelenségeket, hanem a társadalom által kreált nemi jegyeiket levető, a nőiséget a legkevésbé sem tükröző, többségében agressziót sugárzó asszonyokat látunk, akikben a lelkük mélyén még ott van az önkifejezés vágya, egységes rabruhájukra például drága márkák neveit firkálják fel. De hogy a B-filmes példát továbbvigyük, a kiállításon olvashatunk egy interjút Nagy Kriszta Tereskovával, aki mint elmondja, sokáig szenvedett attól, hogy a dalai miatt sokan ordenáré nőnek tartották, és ennek megfelelően is kezelték, mert nem látták a szövegeiben megjelenő iróniát – és egyébként is nyilván könnyebb volt a szexista sztereotípiáik megerősítését látni, mint azok valódi céljait megérteni, tesszük ezt már hozzá mi, annak ellenére, hogy eszünk ágában sincs az együttes munkásságát különösebb művészi szintre emelni.
A tárlat az önkifejezésről szól, amit akkor is gyakorlunk, amikor a legkevésbé sem gondolnánk, ahogyan teszik azt azok a hatvanas években járó férfiak is, akik fecskében és pólóban dolgoznak házuk kertjében, hiszen viseletük rögtön sugározza, hogy valószínűleg nem azért öltözködtek így, mert ruhájukkal különösebben vonzók szeretnének lenni, hanem mert kényelmes és a kinti hőmérsékletnek megfelelő. A kalauz-egyenruháról, a hentesek fehér viseletéről már rögtön ennél több gondolat is társul a befogadóban, főként a saját korábbi tapasztalatai alapján, de a kiállítás ennél azért jóval szélsőségesebb példákat is hoz, mint a legendás szórakozóhely, az egykori Fekete lyuk punkjai vagy annak egyik állandó, Pillangó becenevű vendége, aki fél életét börtönben töltötte, egész testét tetoválások borították, így már csak megjelenése miatt is gyakran keveredett balhéba, halála előtt például hangszerlopással vádolták meg, de mint egy személyes ismerőse visszaemlékezéséből megtudjuk, valószínűleg hamisan, a külső jegyei és a múltja miatt azonban kódolták, hogy ezek alapján ítéljék meg.
A kiállítás leghangsúlyosabban a szexuális sztereotípiákra és az arra adott válaszreakciónkra reflektál, amikor képek sokaságán tapasztalhatjuk meg saját magunkon, hogy mennyire másként reagálunk például arra, ha egy legénybúcsú alkalmával, részegen nőnek öltözött férfit látunk vagy ha egy férfit, aki életmódszerűen, művészeti eszközként vagy nemi identitása kifejezésének céljából hord a nemétől eltérő ruhadarabokat – a felvételek megdolgozzák a mindannyiunkban élő, de emberként változó normalitás képét.
