Tíz centivel elrugaszkodni a valótól

– Egyetemi éveiben azt mondta: „Én szeretnék lenni a magyar Spielberg.” Miért bölcsészkarra jelentkezik az, aki filmrendezőnek készül, és miért nem rendezői szakra megy?
– Miskolcon születtem, az pedig nagyon messze van Hollywoodtól, ráadásul lelkész családba születtem, szóval a filmezésből nem sokat tapasztaltam a közvetlen környezetemben. Ennek ellenére mindig is a filmkészítés érdekelt, pedig még videónk sem volt otthon. Így hát különböző filmes újságokból és „így készült a Jurassic Park” típusú műsorokból tanultam a szakmáról. Egyszer eljöttem a filmművészeti egyetemisták vizsgafilmblokkjának a vetítésére, és teljesen elképedtem, hogy mennyire nem az én világom ez. Ma persze már más a helyzet, de akkoriban kizárólag az amerikai filmek jelentették nekem a mozit, és azt gondoltam, hogy ha ezen a főiskolán nem ilyesmit tanítanak, akkor nem szeretnék idejárni. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem akkoriban hirdette meg a kommunikáció szakot, amelyen belül filmes képzés is volt.

– Az egyetem óta eltelt bő tíz év hogyan alakította a pályáját?
– Elkezdtem filmforgatásokon dolgozni, mindenféle asszisztensként, de ott akartam állni a rendező mellett, és nézni a monitorát, ezért elkezdtem werkfilmezéssel foglalkozni. Így azt is hallgathattam például, hogy a rendező miként instruálja a színészt. Később folytatódott azzal, hogy mozifilmek előzetesét kezdtem vágni, magyar filmek mellett külföldiek tévéspotját. Négy évig foglalkoztam ezzel, és analizáltam a filmeket. Elkészítettem az Előbb-utóbb című világháborús-időutazós sci-fi rövidfilmemet, amely az interneten hatalmas nézőszámot produkált. Szóval évekig az volt a munkám, hogy a videokamerámmal érdekes emberek közelébe jutottam: rengeteget tanultam például Nánási Pál fotóművésztől is, ugyanis az ő munkáiról is készítettem werkfilmeket. Elsősorban az emberekkel való bánásmódja fogott meg. Sokáig tévésorozatokat – Barátok közt- és Hacktion-epizódokat – rendeztem. Sokan lenézik ezt a műfajt, de én rengeteget tanultam a tévében a színészvezetésről, a stábok irányításáról, és közben komoly forgatási rutint szerezhettem.

– Egyre több sikeres filmrendezőnkről tudjuk, hogy nem a filmművészeti egyetemen tanulta a szakmát. Felmerül a kérdés, hogy érzi-e a buktatóit annak, hogy „kívülről” érkezett?
– Sokáig kell a partvonalon sétálni körbe-körbe, míg végre kinyílik egy ajtó. Azt szoktam mondani, hogy engem végül Dyga Zsombor barátom vitt be a hátán, hiszen ő felezte meg velem az egyik kisfilmje költségvetését, amiből az említett rövidfilmemet elkészíthettem. Az első ifjúsági kalandfilmem, a Médiatanács támogatásával a Magyar Televíziónak forgatott A legyőzhetetlenek úgy született, hogy az Est Média Csoport videósként elvitt egy raftingtúrára, ahol rögzítenem kellett az utazást. Amikor hazajövet megnéztem a felvett anyagot, megállapítottam, hogy ez már félig egy akciótörténet. Rájöttem, hogy erre a helyre, erre a folyóra írni kell egy filmet.

– Az időutazás visszatérő elem a filmjeiben.
– Engem a kreált sztorik érdekelnek, azokat a filmeket szeretem, amelyek reálisak, de tíz centivel a föld fölött járnak. Engem mint filmest nem érdekel a mai magyar valóság. Amiben van tíz százalék elrugaszkodás a valótól, azt tartom érdekes filmtémának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne rólunk szóljon a film. Sőt. Beszéljen rólunk, csak emelkedjen el valamennyire a valótól. A rögvalót az utcán is végignézhetem. Engem a mesék, a varázslat érdekel. Szeretem az olyan filmeket, amelyek úgy kezdődnek, hogy „mi lenne, ha…”.

– Jelenleg a Hurok című filmet forgatja. Ez is felveti a „mi lenne ha” hipotézisét?
– A legszebb bókot egy producer mondta, aki azzal utasította el a projektet, hogy „ez nem egy magyar film”, ilyet mi itthon nem csinálunk, ezzel menjek inkább Amerikába. A filmem főszereplője egy Ádám nevű fiú, aki gyógyszereket csempész a barátnőjével, de most elhatározzák, hogy lelépnek az aktuális szállítmánnyal, és azt eladva új életet kezdenek. Aznap reggel azonban a lány bejelenti, hogy terhes, és nem akar egész életében bujkálni, úgyhogy a fiú egyedül akar lelépni. Amikor aztán a lány meghal egy balesetben, a fiú rájön, hogy mit veszített. És menekülni akar, de lassan rájön, hogy folyamatosan olyan dolgok történnek vele, amelyek egyszer már megtörténtek. Vagy többször. És hogy újra és újra lehetősége van javítani a dolgokon. A végén egy szerelmes filmmé válik a sztori, hiszen próbálja megmenteni a szerelmét és a közös gyereküket. Most a forgatási napok felénél járunk, és minden jól megy eddig, csak az idővel küzdünk: huszonnyolc nap alatt nem szokás thrillert forgatni, de nekünk most ennyire van lehetőségünk.

– Nyáron Rejtő Jenő nem annyira ismert regényéből tévéfilmet forgatott. Miért éppen a nehezen filmesíthető Rejtőhöz nyúlt?
– A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Mecenatúra programján belül pályáztam erre a filmre. Még a gimnáziumban olvastam, és egyik kedvencem lett A detektív, a cowboy és a légió című kisregény, amely egyetlen kávéházban játszódik, tehát kifejezetten alkalmas tévéfilmre. Ebben a térben egymás mellett írják a ponyvaírók kétes minőségű regényei­ket, amelyeknek, bármi is történik, hatra be kell érni a kiadóba, mert csak akkor jutnak pénzhez. Ha valaki elalszik, annak simán ellopják a kéziratát, vagy elcserélnek egy fél légiós regényt egy ütős western befejezésért. Csodás stábbal és fantasztikus színészekkel dolgozhattam: többek között Haumann Péterrel, Szervét Tiborral, Hegedűs D. Gézával, Kovács Lajossal forgattunk, ami hatalmas élmény volt. A film jövő tavaszra készül el, és a Magyar Televízióban lesz először látható. Nagy a felelősség, mert nincs még igazán jó Rejtő-feldolgozás.

– Mi a tétje ennek az időszak-nak?
– Elég sűrű lett, ráadásul az év elején Arany János Tetemre hívás című balladájából is készítettem egy kisfilmet. Persze tény, hogy most a mozifilm a legnagyobb lépcsőfok az életemben. Az az álmom, hogy a Hurok átlépi az országhatárt: nem csupán azzal, hogy eljut fesztiválokra, hanem, hogy vetíteni fogják több országban is. Én a nagyvilágnak szeretnék filmet készíteni, nem csak kis hazánknak.