1872 decemberében egy kereskedelmi hajót találtak sodródva az Atlanti-óceánon. Rakománya rendben a raktáraiban volt, élelme és vize bőségesen maradt, a legénység személyes holmija sem tűnt el. Csak az emberek hiányoztak róla. A Mary Celeste azóta is a tengeri történetek egyik legrejtélyesebb neve.
Mielőtt az Amazon egy világcég neve lett volna, egy hajó viselte ezt a nevet. Nem fényes óceánjáró, nem királyi vitorlás, hanem egy Új-Skóciában épített brigantin, amelyet 1861-ben bocsátottak vízre. A hajó később amerikai tulajdonba került, új nevet kapott és Mary Celeste-ként futott tovább. Akkor még senki sem sejthette, hogy ez a név egyszer a megmagyarázhatatlan eltűnés szinonimája lesz.
1872. november elején a Mary Celeste New Yorkból indult Genova felé. Rakománya teljesen hétköznapi volt, 1701 hordó ipari alkohol szerepelt a rakományjegyzékben. A fedélzeten Benjamin Briggs kapitány utazott, vele felesége, Sarah, kétéves kislányuk, Sophia, valamint a legénység hét tagja. Tíz ember egy kereskedelmi hajón, egy hosszú, de akkoriban nem rendkívüli atlanti óceánon keresztül vezető úton.
Briggs nem volt kalandor vagy könnyelmű tengerész. Megbízható kapitánynak tartották, mélyen vallásos, fegyelmezett embernek, akire nem volt jellemző a vakmerőség. Éppen ezért lett később olyan nyugtalanító a kérdés, vajon mi történhetett, ami miatt egy ilyen ember elhagyott egy hajózható állapotban lévő hajót az óceán közepén?
A Mary Celeste november 7-én futott ki New Yorkból. A hajónapló utolsó bejegyzése november 25-ére datálódott. Nem utalt pánikra, lázadásra, támadásra vagy közelgő katasztrófára. Aztán a naplóban egyszerre csend támadt. Nem volt viharos beszámoló, nem volt utolsó segélykérés, sem egy véres üzenet. Csak azok teljes hiánya.
December 4-én a Dei Gratia nevű hajó legénysége különös vitorlást pillantott meg az Atlanti-óceánon, az Azori-szigetek térségében. A Mary Celeste sodródó hajóteste. Nem süllyedt el. Nem égett. Nem volt roncs. De, amikor a mentőcsapat átszállt rá, senkit sem talált a fedélzeten.
Ez a kép tette halhatatlanná a történetet.
A hajón volt élelem és ivóvíz. A rakomány túlnyomó része érintetlen maradt. A személyes holmik sem tűntek el úgy, mintha fosztogatás történt volna. Nem találtak harc nyomait sem. Nem voltak holttestek, nem volt vér, nem volt végső üzenet. Viszont a mentőcsónak hiányzott, a hajóban víz állt, több vitorla sérült volt, és egyes navigációs eszközök sem voltak a helyükön.
Vagyis a valóság nem egyezik azzal a későbbi legendával, amely szerint a Mary Celeste „tökéletes rendben”, megterített asztallal, gőzölgő étellel és érintetlen kabinokkal sodródott volna a tengeren. Ezek a képek részben az utókor díszletei. A valódi történet éppen azért erősebb, mert nem színpadi dramaturgra épült. Egy használható, de nyugtalanító állapotú hajót találtak. Egy hajót, amelyről az emberek valamiért eltűntek.
A kérdés azóta is ugyanaz, hogy miért?
A gibraltári vizsgálat több lehetőséget is mérlegelt. Felmerült lázadás, kalóztámadás, biztosítási csalás, sőt az is, hogy a Dei Gratia legénységének köze lehetett az eltűnéshez. Bizonyíték azonban egyik gyanút sem támasztotta alá. A tengerészek nem lettek meg, a mentőcsónak nem került elő és senki sem tudta elmondani, mi történt november 25. és december 4. között.
A legéletszerűbb magyarázat ma sem szörnyekről vagy átkokról szól, hanem magáról a félelemről. A Mary Celeste ipari alkoholt szállított és később kiderült, hogy több hordó kiürült vagy szivárgott. Ha az alkoholgőzök összegyűltek a hajó rakterében, a kapitány és a legénység érezhette úgy, hogy robbanás fenyeget. Egy hirtelen zaj, egy nyomáshullám, egy feltépődő fedél vagy a rakományból áradó szag elég lehetett ahhoz, hogy Briggs ideiglenesen elhagyja a hajót.
Az „ideiglenesen” szó itt a legfontosabb. Nem biztos, hogy a kapitány végleg menekülni akart. Elképzelhető, hogy a mentőcsónakot kötéllel a hajóhoz rögzítették és csak távolabb akartak kerülni a hajótól, amíg a veszély elmúlik. Ha azonban a kötél elszakadt, vagy a szél hirtelen megmozdította a vitorlákat, a Mary Celeste elúszhatott tőlük. A hajó ment tovább. Az emberek pedig ott maradhattak egy kis csónakban, az óceán közepén, eső, hullám és bármilyen remény nélkül.
Ez a magyarázat azonban nem bizonyított. De még ez a legéletszerűbb verzió. És talán ezért a legfélelmetesebb is. Nem kell hozzá szörny, kalóz vagy kísértet. Elég egy rosszul értelmezett veszély, egy kapkodó döntés, egy rossz kötés, egy váratlan szélroham. A tengeri tragédiák gyakran nem nagy drámával kezdődnek, hanem apró, egymásra rakódó hibákkal.
A Mary Celeste legendáját később az irodalom is felnagyította. Arthur Conan Doyle 1884-ben írt egy novellát a történet ihletésére, és az elbeszélés több hamis részletet is beégetett a köztudatba. A hajó nevét sokáig tévesen Marie Celeste-ként emlegették és a valóság helyett már rémtörténetek kerültek előtérbe, érintetlen reggelivel, hirtelen elpárolgó emberekkel, dermedt csenddel, természetfeletti erővel.
Pedig a valódi Mary Celeste-nek nincs szüksége ilyen mesére. A tények önmagukban is elég drámaiak. Egy kapitány a feleségével és kislányával. Hét tengerész. Egy hajó, amelyet elhagytak, de amely túlélte őket. Egy mentőcsónak, amely eltűnt. Egy óceán, amely nem adott vissza senkit.
A Mary Celeste 1872-es története azért maradt velünk azóta is, mert magyarázat nélkül nem zárhatták le a hatóságok. A rejtélyek többsége idővel elkopik, vagy magyarázatot kap. Ez azonban nyitva maradt, mint egy kabinajtó a szélben. Tudjuk, honnan indult a hajó, tudjuk, hová tartott, tudjuk, mikor találták meg. Csak azt nem tudjuk, mikor és miért lépett át tíz ember a fedélzetről a semmibe.
A tenger sok mindent elnyel: testet, hangot, nyomot, választ. A Mary Celeste pedig azóta is ott sodródik a történelmi emlékezetben, nem mint kísértethajó, hanem mint valami sokkal nyugtalanítóbb, egy bizonyíték arra, hogy a valóság néha úgy hagy maga után rejtélyt, hogy közben szinte semmit sem kell hozzá kitalálni.
