Száz éve, 1926. július 4-én született a kétszeres aranylabdás Alfredo Di Stéfano, Puskás Ferenccel együtt a Real Madrid első aranykorának kulcsfigurája, aki azt vallotta: „A hírnév nem nyer meccseket és trófeákat, erre csak a gólok képesek”. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga:
Alfredo Stéfano Di Stéfano Laulhé Buenos Aires Barracas városrészében, olasz bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot. A grundokon focizva nőtt fel, Ferenc pápa megválasztása után elárulta, hogy a katolikus egyházfővel egy iskolába jártak és talán együtt rúgták a labdát az utcán. A River Plate felnőtt csapatában 19 évesen mutatkozott be, egy évig a Huracán együttesében játszott, itt lőtte első gólját, majd 1947-től ismét a River Plate játékosa volt. A következő évben az argentin bajnokságot megbénító játékossztrájk idején a FIFA által el nem ismert, de jól fizető kolumbiai bajnokságba igazolt, ahol háromszor nyert bajnokságot.
A kolumbiaiak 1952-ben Madridban vendégszerepeltek és a Real legendás elnöke, Santiago Bernabéu felfigyelt az argentin csatárra, akinek játékjoga – mivel a kolumbiai kitérőt a FIFA nem vette figyelembe – még a River Plate tulajdona volt. Meg is kereste az argentin együttest, akinél a Real ősi riválisa, a Barcelona is bejelentkezett. A két klub küzdelme végül a FIFA és a spanyol kormány közvetítésével oldódott meg, a salamoni döntés értelmében Di Stéfano négy évig felváltva játszott volna a két csapatban, de a Barcelona végül tekintélyes summa fejében lemondott minden igényéről.
Di Stéfano meghálálta az érte fizetett hatalmas összeget, már első mérkőzésén betalált, a Real két évtized után ismét bajnok lett, s 1956-ban megnyerte az első alkalommal kiírt Bajnokcsapatok Európa Kupáját (BEK). Di Stéfano abban az évben megkapta a spanyol állampolgárságot, 1957-ben, majd 1959-ben a legjobb európai játékosnak járó Aranylabdát, 1989-ben pedig – a futball történetének egyetlen játékosaként – a Szuper Aranylabdát is átvehette.
1958-ban lett csapattársa Puskás Ferenc, ők ketten a futballtörténelem egyik legjobb támadósorát alkották, egymás gondolatát is ismerték. A Real 1960-ig sorozatban ötször nyerte meg a BEK-et, talán a legemlékezetesebb diadaluk az 1960-as döntő volt, amelyben 7-3-ra diadalmaskodtak a német Eintracht Frankfurt felett, a hét gólból Di Stéfano hármat, Puskás négyet szerzett. A „Szőke Nyílnak” becézett Di Stéfano 1963-ig maradt Madridban, utolsó itt töltött évében nem játéka révén került a lapok címoldalára. A Real Venezuelában a „kis klubvilágbajnokság” döntőjére készült, amikor a csatárt egy kommunista gerillacsoport elrabolta szállodai szobájából, s csak két nappal később engedték szabadon. Di Stéfano másnap egy bemutató meccsen már pályára lépett és az egész stadion felállva ünnepelte.
A Madridban töltött tizenegy év alatt 396 mérkőzésen lépett pályára és 308 gólt szerzett, nyolcszor lett bajnok, egyszer spanyol kupagyőztes és ötször gólkirály. Huszonkét meccsen ért el mesterhármast, az utolsót 37 éves és 255 napos korában, a spanyol bajnokság történetének hetedik, a Real Madrid történetének negyedik legeredményesebb góllövője. Neve egyet jelent a királyi gárdával, 2000-ben a klub tiszteletbeli elnöke lett, a klub edzőkomplexumában 2006-ban avatták fel a tartalékcsapatnak az ő nevét viselő stadionját. A nyitómeccs a francia Reims ellen vívott első, 1956-os BEK-döntő megismétlése volt, a Real ezúttal 4-3 helyett 6-1-re nyert.
A klub 1964-ben nem hosszabbította meg a szerződését, hanem az edzői csapatban kínáltak neki helyet, amit ő nem fogadott el. Számos ajánlat közül az Espanyolét fogadta el, ahol még egy évig játszott, utoljára majdnem negyvenévesen az Atlético Madrid ellen lépett pályára, utolsó gólját 1966. április 23-án a Betis elleni kupameccsen szerezte.
A világ legjobb játékosának tartott Di Stéfano szerepelt az argentin és a spanyol válogatottban is, argentin színekben hat meccsen hat, a spanyol nemzeti tizenegyben 31 mérkőzésen 23 gólt szerzett. Furcsa módon világbajnokságon sohasem léphetett pályára, mert az 1958-as vb-selejtezőt elbukták a spanyolok, az 1962-es világbajnokságon pedig ott volt, de sérülése miatt nem szerepelhetett.
Páratlanul gólerős, gyors, kiszámíthatatlanul cselező játékos volt, állóképességének, taktikai sokoldalúságának köszönhetően szinte bármelyik pozícióban tudott játszani, kolumbiai időszaka alatt egyszer még a kapuba is beállt. Játékos pályafutása során két argentin, négy kolumbiai, nyolc spanyol bajnoki címet és egy spanyol kupát szerzett, ötször emelhette magasba a BEK- és egyszer a Copa América-trófeát.
Visszavonulása után hazájában edzőként bajnoki címig vezette a két ősi riválist, a Boca Juniorst (1969), majd a River Plate (1981) csapatát is. 1971-ben a Valenciával megnyerte a spanyol bajnokságot és a KEK-et, 1974-75-ben a portugál Sporting kispadján ült. 1982 és 1984 között a szívéhez legközelebb álló Real Madrid edzője lett, 1990-ben a királyi gárdával spanyol szuperkupát nyert, a Barcelona ellen.
1994-ben FIFA-érdemrenddel, 1999-ben a Királyi Sport Érdemrend nagykeresztjével tüntették ki, 2003-ban a spanyol szövetség az elmúlt ötven év legkiemelkedőbb játékosának, 2004-ben a valaha élt negyedik legjobb játékosnak választották meg, 2008-ban az UEFA Elnöki-díját vehette át, Madridban szobra áll és utcát is elneveztek róla. Nyolcvannyolc évesen, 2014. július 5-én, születésnapi partija után szívrohamot kapott, s két nappal később a kórházban meghalt. A Bernabéu Stadionban ravatalozták fel, koporsójánál tömegek rótták le tiszteletüket, az éppen ekkor zajló brazíliai labdarúgó-világbajnokságon a holland-argentin elődöntő előtt egyperces gyászszünetet tartottak, az argentinok karjukon gyászszalaggal léptek pályára.
