A fiú, aki atomlaborrá változtatta a kerti sufnit

A történet azért ennyire nyugtalanító, mert nincs benne klasszikus gonosztevő. Hahn nem pusztítani akart. Tanulni akart, kísérletezni akart és valami nagyot akart építeni. Csakhogy ezt nem laborban tette, nem felügyelet mellett és nem olyan anyagokkal, amelyekkel egy kamasznak valaha is dolga lehetett volna.

David Hahn már fiatalon rendkívül sok időt töltött azzal, hogy könyvtárakban és kézikönyvekben kutasson. Nem felszínes érdeklődő volt. Utánajárt az izotópoknak, a radioaktív bomlásnak, a neutronforrásoknak és annak is, hogy a mindennapi élet tárgyaiban milyen anyagok rejtőzhetnek.

Innen indult az a folyamat, amely végül a kert végi sufniban kötött ki. Hahn különböző fogyasztási cikkekből próbált radioaktív anyagokat kinyerni. Americiumot szerzett füstérzékelőkből, tóriumot kempinglámpák köpenyéből, rádiumot világító számlapokból és más forrásokból is próbált mikromnyi mennyiségű radioaktív elemekhez jutni. Ezeket nem egyszerűen gyűjtögette, hanem koncentrálni és kombinálni próbálta.

Itt fontos pontosan fogalmaznunk. David Hahn nem épített működő atomreaktort és nem hozott létre önfenntartó láncreakciót. A közbeszédben később gyakran „backyard breeder reactor” (kerti reaktor) néven emlegették az ügyet, de ez erősen túlzó megnevezés.

Amit valóban megpróbált összehozni, az inkább egy házilag barkácsolt, primitív neutronforrás vagy radioaktív szerkezet volt, amelyhez különféle anyagokat halmozott fel. Ettől a történet még nem lesz kevésbé hátborzongató.

Sőt, talán még inkább az, mert megmutatja, hogy működő atomreaktor nélkül is lehet nagyon veszélyes helyzetet teremteni.

A kert végében álló fészer idővel valóságos mini laborrá változott. Hahn eszközei kezdetlegesek voltak, a módszerei pedig részben könyvekből és saját számításaiból származtak. A gond nem az volt, hogy semmit sem tudott, hanem az, hogy túl sok mindent tudott ahhoz, hogy veszélyes legyen és túl keveset ahhoz, hogy ténykedése biztonságos maradjon.

Ez a kettő együtt különösen rossz kombináció. Képes volt anyagokat előállítani, szétválasztani, manipulálni, de nem rendelkezett valódi sugárvédelmi háttérrel, megfelelő mérésekkel, laborfelszereléssel vagy bármilyen intézményi kontrollal.

A fordulópont akkor jött el, amikor a hatóságok figyelmét is felkeltette. Az ügy első szakaszában a helyi rendőrség találkozott vele, részben azért, mert egy gyanúsnak tűnő járműben radioaktív anyagokra emlékeztető tárgyakat találtak nála. A történet azonban nagyon hamar túlnőtt a helyi szintről.

A mérések és a körülmények alapján egyértelművé vált, hogy a fészer környéke már nem egyszerűen csak furcsa volt, hanem sugárvédelmi szempontból is kiemelten problémás helyszínné vált. Ekkor kapcsolódott be a szövetségi környezetvédelmi apparátus, köztük az EPA, az amerikai környezetvédelmi hatóság.

Amit a szakemberek ott találtak, az önmagában is megdöbbentő volt. A fészerben és a környezetében olyan radioaktív szennyezés halmozódott fel, hogy a helyszínt végül veszélyes radioktív hulladék miatt le kellett zárni.

Az építményt gyakorlatilag lebontották, az anyagokat becsomagolták és elszállították, a maradékot pedig speciális lerakóba vitték. A művelet költsége igen jelentős volt és az ügy az amerikai médiában is nagy visszhangot kapott. A kert, ahol kívülről minden átlagosnak látszott, egy időre valóságos szennyezett zónává vált.

A történet egyik legkülönösebb részlete, hogy mindez részben egy cserkészérdemjelvényhez kapcsolódó lelkesedéssel indult. Hahn már korábban is érdeklődött a tudományos jelvények iránt és a cserkészmozgalom keretei között is egyre mélyebbre merült az atomenergia témájában.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a cserkészet bármilyen módon felelős lett volna azért, ami történt. Inkább azt mutatja, hogy a fiú számára egy ártatlanul induló érdeklődés lassan teljes identitássá vált.

Amikor egy kamasz úgy érzi, hogy valami különlegeset és nagyot akar véghez vinni, de közben nincsenek körülötte valódi szakmai fékek, abból nagyon rossz és veszélyes irányok is következhetnek.

David Hahn személye ezért ma is zavarba ejtő. Könnyű volna csak bolond fiúnak nevezni, de ez pontatlan lenne. Nem egyszerűen vakmerő volt, hanem autodidakta módon valóban tehetséges.

Ugyanakkor a tehetsége nem párosult érett kockázatfelismeréssel. Ez a történet egyik legfontosabb tanulsága. A tudás önmagában nem tesz bölccsé.

Sőt, bizonyos helyzetekben csak még veszélyesebbé tesz, ha nincs mellette felelősség, kontroll és olyan környezet, amely időben kimondja, hogy eddig és ne tovább.

Az ügy utóélete sem megnyugtató. David Hahn későbbi életét személyes nehézségek, mentális és jogi problémák is terhelték, és a róla kialakult „őrült zseni” kép sokszor elfedte a történet tragikus oldalát.

Mert ebben a történetben nemcsak a veszély a fontos, hanem az is, hogy mennyire magára maradt egy fiatal ember a saját megszállottságával. A rendszer csak akkor lépett közbe, amikor a helyzet már súlyossá vált.

David Hahn meghalt.

2016. szeptember 27-én halt meg, 39 évesen, az amerikai Michigan államban. A halálát a sajtóbeszámolók és a későbbi összefoglalók szerint alkohol- és gyógyszermérgezéshez köthető állapot okozta. A halálát több forrás is túladagolásként írta le.

David Hahn története azért maradt ennyire erős, mert egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Lenyűgöző, mert megmutatja, mire képes a megszállott kíváncsiság. Félelmetes, mert ugyanaz a kíváncsiság pillanatok alatt közegészségügyi kockázattá válhat, ha semmi nem szab neki határt.

A michigani fészer nem atomreaktor volt, hanem valami talán még nyugtalanítóbb.

Egy emlékeztető arra, hogy az emberi találékonyság önmagában nem erény. Csak akkor az, ha tudja, mikor kell megállni.