Ostobaságnak és valóságosnak is mondják a telekinézist

Azt mondja a mesterséges intelligencia (MI/AI), a telekinézis (elméletileg) megtanulható. Nem kell hozzá sok minden, csak elegendő idő, némi koncentráció, radír vagy gyurma, egy tű és valami apró papírlap - no meg szélmentes hely, esetleg egy fejjel lefelé fordított pohár. Azaz gyakorlatilag talán nincs is olyan háztartás idehaza, amely ne tudná abszolválni a kísérlet technikai részét - azonban az „elszánással" már bizonnyal több lenne a probléma. Mármint a folyamatnak annak a részével, hogy ha sikertelenség éri a próbálkozó egyént (márpedig általában elsőre még a biciklizés sem szokott sikerülni, nem hogy az akarat közvetítése a légen át), akkor meddig képes tovább vinni a projektet?

A telekinézis alapvetően annyit tesz, hogy a tárgyakat az elméjével mozgatja az ember. Valahogy úgy, mint a Csillagok háborújában a jó és rossz Jedik, legfeljebb itt nem űrhajókról, köbméteres tárgyakról esetleg emberekről van szó, hanem kicsiben kezdve apró „akármikről". Fontos megjegyezni, tudományosan ellenőrizhető bizonyítékot elddig még soha nem mutattak be az állítás igazolására, de ennek ellenére persze milliónyian hisznek benne.

Pont olyformán, mint a bekezdésben is említett gömbvillámban, amely mára legalább odáig jutott, hogy a képzett és kellően ősz fejek sem utalják azt a mesék birodalmába - legfeljebb abban nem bírnak közös nevezőre jutni, hogy mitől „matat a ménkű". Márpedig aki látott (s ezzel e sorok írója is így van) gömbvillámot az előtt tisztán áll, egészen elképesztő, a fizikát szó szerint messze meghazudtoló trükkökre képes.

Visszakanyarodva a telekinézisre, a jelenséget kezdetben mindenféle ártó és jóindulatú szellemek-démonok, esetleg angyalok, netán elhalt lelkek közreműködésének vélték. Legnagyobb - ha szabad rá ezt a kifejezést használni - divatja (más olvasatban: hóbortja) a XIX. században dívott, amikor boldog-boldogtalan, idős és fiatal, zsenge szűz és élveteg kamasz, delnő és laza uracs' egyként asztaltáncoltatásra adta maga-magát. A (szakszóval) szeánszoknak hívott össznépi - és nem csekélység misztikus - bulik célja nem a mai értelemben vett telekinézis volt, hanem inkább az elhunytaktól akartak megtudni valamit. Az „odaát" lévők a találkozókon megjelentek hite szerint az asztal (vagy más bútorok, esetleg apróbb használati tárgyak) mozgatásával és/vagy „kopogással” közölték a válaszokat.

Csábító lenne, hogy a lottószámok is fölfedhetőek így, ám - sajna - a múltba merült rokonok lelkei efféle financiális bazárkodásra soha nem voltak kaphatók. Pedig igény tuti lenne rá...

Komolyabb vizekre evezve leírható, a telekinézis nem veszett ki, s ma is sokan állítják, képesek rá, sőt, akár közönség előtt is hajlandók a „tudásuk" demonstrálására. Igaz, amikor oda kerül(ne) a sor, hogy mindezt egy rideg, hitelesített és kellően drága műszerekkel telepakolt laboratóriumban, szakemberek társaságában ismételjék meg, beüt a lámpaláz a határba, s az, ami mások előtt (esetleg) forgott, az most meg sem moccan.

Ha valakinek akad némi szabadideje s nem riad meg embertársai/párja/gyermekei lesajnáló mosolyától, könnyen ellenőrizheti, fogékony-e az efféle dologra? Keres a fiókban egy tűt, átszúrja egy radíron, a hegyére odabiggyeszt egy „V" alakúra meghajtott vékony papírlapot, az egészet befedi egy öblös pohárral - majd nekiáll bámulni a készterméket, s közben arra koncentrál, kezdjen forgásba a lapocska.

Ha beindult a pörgés, mindenképpen kérünk egy értesítést.