Donald Trump és Irán viszonyában az elmúlt hónapokban egymást váltotta a katonai fenyegetés, a diplomáciai közeledés és az újabb nyomásgyakorlás. Washington most ismét keményebb eszközhöz nyúlt. Az amerikai kormány célja, hogy tovább szűkítse Teherán nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi mozgásterét, miközben a tárgyalás lehetőségét sem zárja ki teljesen.
A Trump-adminisztráció augusztus 24-én jelentette be az Operation Economic Outcast névre keresztelt intézkedéssorozatot, amely az iráni gazdaság több területét, köztük a hajózást, a légi közlekedést, a technológiai szektort, az aranykereskedelmet és a digitális eszközökhöz kapcsolódó hálózatokat is célba veszi. Washington másodlagos szankciókkal is igyekszik visszatartani azokat a külföldi vállalatokat és pénzügyi szereplőket, amelyek továbbra is üzleti kapcsolatot tartanak fenn Iránnal. A Fehér Ház célja lényegében az, hogy minél kevesebb kerülőút maradjon, amelyen keresztül Teherán exportbevételhez, technológiához vagy külföldi finanszírozáshoz juthat.
A mostani fordulat azért különösen figyelemre méltó, mert Donald Trump Irán-politikájában továbbra is egyszerre van jelen a fenyegetés és az alku lehetősége. Az amerikai elnök következetesen azt az álláspontot képviseli, hogy Irán nem juthat atomfegyverhez, és Washington ennek érdekében kész gazdasági, diplomáciai, szükség esetén pedig katonai nyomást is alkalmazni. Ugyanakkor Trump többször jelezte azt is, hogy megfelelő feltételek mellett kész megállapodást kötni Teheránnal.
Ez a kettősség valójában régóta jellemzi Trump iráni stratégiáját. Az Egyesült Államok 2018-ban, Trump első elnöksége idején kilépett a 2015-ös iráni nukleáris megállapodásból, majd visszaállította és kibővítette a Teherán elleni szankciókat. A „maximális nyomás” politikájának alapgondolata azóta sem változott sokat: gazdaságilag olyan helyzetbe hozni Iránt, amelyben az iráni vezetés számára kedvezőbbnek tűnik tárgyalni, mint folytatni a szembenállást.
A mostani gazdasági offenzívának azonban van egy hatalmas akadálya: Kína.
Peking Irán legfontosabb gazdasági partnerei közé tartozik, és az iráni kőolaj legjelentősebb vásárlója. Ez azt jelenti, hogy Washington hiába próbálja elzárni Teherán pénzügyi csatornáit, amíg jelentős mennyiségű iráni energiahordozó talál vevőre Kínában, addig a teljes gazdasági elszigetelés rendkívül nehéz marad. Az AP elemzése szerint Trump új stratégiájának hatékonysága ezért nagyrészt azon is múlhat, milyen messz hajlandó elmenni Washington az Iránnal üzletelő kínai szereplőkkel szemben.
Ez komoly dilemmát jelent az Egyesült Államok számára. Washington már korábban is szankcionált Iránhoz kapcsolódó kínai és hongkongi vállalatokat, ám egészen más súlyú lépés lenne, ha nagy kínai pénzügyi intézmények kerülnének célkeresztbe. Egy ilyen döntés az iráni konfliktust könnyen összekapcsolhatná az amúgy is érzékeny amerikai–kínai gazdasági versengéssel.
Teherán közben nem mutatja annak jelét, hogy egyszerűen elfogadná az amerikai nyomást. Az iráni vezetés rendszeresen illegitimnek minősíti az Egyesült Államok egyoldalú szankcióit, és válaszlépésekkel fenyeget azok szigorítására. Az ország az elmúlt évtizedekben jelentős tapasztalatot szerzett a korlátozások megkerülésében is. Közvetítő vállalkozások, bonyolult tankerhálózatok, alternatív fizetési megoldások és a dolláron kívüli elszámolások egyaránt lehetőséget teremthetnek arra, hogy rések maradjanak a Washington által emelt gazdasági falon.
Az amerikai–iráni szembenállás egyik legérzékenyebb pontja továbbra is a Hormuzi-szoros. A Perzsa-öblöt az Ománi-öböllel összekötő keskeny tengeri átjáró a világ energiakereskedelmének egyik stratégiai ütőere. Hatalmas mennyiségű kőolaj és cseppfolyósított földgáz halad át rajta naponta, ezért egy súlyos katonai incidens következményei pillanatok alatt túllépnének a Közel-Kelet határain. Az olaj- és gázárak emelkedése Európában is gyorsan érezhető lenne.
Trump számára ezért kényes egyensúlyozás következik. Elég nagy nyomást kell gyakorolnia Iránra ahhoz, hogy Teherán engedményeket tegyen, miközben el kell kerülnie egy olyan eszkalációt, amely újabb közel-keleti háborúhoz vagy a világ energiapiacának megrázkódtatásához vezethet. A gazdasági szankció ebben az értelemben nem pusztán büntetés, hanem tárgyalási eszköz is.
A stratégia sikere ugyanakkor korántsem garantált. Irán évtizedek óta él különböző amerikai és nemzetközi korlátozások alatt, és gazdasága részben alkalmazkodott ehhez a helyzethez. A szankciók képesek súlyos veszteségeket okozni, megnehezíthetik a külkereskedelmet és korlátozhatják a technológiai hozzáférést, de önmagukban nem biztos, hogy politikai engedményekre kényszerítik az iráni vezetést.
A következő időszakban ezért nem pusztán Washington és Teherán nyilatkozatait lesz érdemes figyelni. Legalább ennyire beszédes lehet, mennyi iráni olaj jut el Kínába, mely tankerhajók változtatnak útvonalat, hogyan reagálnak a bankok, és mit mutatnak a világpiaci energiaárak.
Trump és Irán újabb összecsapása ugyanis könnyen lehet, hogy nem a rakéták indítóállásainál dől el. A döntő csatatér ezúttal a kikötőkben, a bankokban és az olajpiacon húzódhat – ott, ahol egyetlen lövés nélkül is milliárdok cserélnek gazdát.
