Az underdog napjaink angol nyelvű zsurnalisztikájának egyik felkapott kifejezése, a Merriam-Webster szótári definíció szerint „a gyengébbik fél, aki egy erősebb fél ellen küzd”, s előszeretettel használják politikai és sportpárviadalok leírásakor.
A képes beszédben „az alulra került kutya” úgy jutott eszembe, hogy egy készülő tanulmányhoz olvasgatva (ismét) belefutottam Grósz Károly és Nicolae Ceaușescu 1988. augusztus 28-i aradi találkozójának csúfosan balsikerű történetébe, s a Grósz részéről katasztrofálisra sikerített megbeszélések kapcsán jutott eszembe jobban górcső alá venni, hogyan is lett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára a gyengébbik fél.
Az 1988. augusztus 25-én a bukaresti magyar nagyköveten keresztül közvetlenül Nicolae Ceaușescu által kezdeményezett találkozón való magyar részvétel mellett – minden visszaemlékezés szerint – szinte csak és kizárólag az szólt, hogy az 1977. júniusi debreceni-nagyváradi Kádár–Ceaușescu-csúcstalálkozó óta nem került sor hasonló szintű megbeszélésekre, s a mind erőszakosabban magyarellenes román belpolitika miatt egyre látványosabban erodálódó kétoldalú viszonyt látva maga Grósz Károly is ismétlően jelezte tárgyalási hajlandóságát. E mind kényszerűbb lehetőség kiaknázásán túl minden más az egyoldalúan és ad hoc módon felvetett találkozó ellen szólt.
A magyar–román viszony az 1988. április 29-én bejelentett román „szisztematizálás”, a magyarul falurombolásként elhíresült/hírhedté vált terv bejelentésével (mely 2000-re Románia több mint tizenháromezer falujából hét-nyolcezret számolt volna fel, lakosságukat az újonnan kialakítandó „agráripari centrumokba” telepítve) éleződött ki végleg, s az ez ellen szervezett 1988. június 27-i, budapesti ellenzéki tüntetéssel (amely a korabeli magyar politikai ellenzék teljes spektrumát mozgósította), illetve a kolozsvári magyar főkonzulátus reaktívan elrendelt román bezáratásával (amely alig 48 órát hagyott a magyar félnek a diplomáciai kirendeltség kiürítésére) került mélypontra.
E rendkívül barátságtalan, már-már provokatív lépés direkt módon a kétoldalú helyzet teljes újraértékelésére kellett volna hogy kényszerítse Grószt. Az aradi találkozó azonban épp ez utóbbi ellenkezőjét bizonyította, s a magyar főtitkár-miniszterelnök már azzal gyengeséget mutatott, hogy elfogadta a diplomáciailag finoman szólva is szokatlanul rövid határidőt/felkészülési időkeretet, s hogy nem készíttetett-egyeztettetett-fogadtatott el konkrét (és betartandó) tárgyalási menet- és időrendet. Aradon azután, gyakorlatilag a román főtitkár akaratától sodortatva, végleg alárendelte magát, amikor hagyta, hogy saját, két alig 25-30 perces expozéjára Ceaușescu kétszer két-két és fél órában reagáljon, s hogy a négyszemközti megbeszélések második fordulóján csak a román tolmács legyen jelen, s végül és legszimbolikusabban azzal, hogy valós közös kommüniké híján a külön-külön elkészített magyar és román sajtóközleményekből jóváhagyásával ez utóbbit adják közre „közösként”.
Erdély fájóan történelmi városában Grósz nyíltan és egyértelműen underdoggá vált, felháborodást és tiltakozást váltva ki minden szinten és minden vonalon. Henry Kamm – az aradi találkozó huszadik évfordulója kapcsán sokak által idézett – 1988. szeptemberi, A magyar vezetőt vadul támadják romániai tárgyalásai miatt címmel a New York Timesban megjelent cikkében arról tudósított, hogy Grósz „tárgyalásaival feldühítette kollégáit a párt- és az állami vezetésben, jó néhány magyar honfitársával együtt”, s „a főtitkárt s egyben miniszterelnököt a hírek szerint más pártvezetők azzal támadták, hogy figyelmen kívül hagyta a Politikai Bizottság (PB) azon utasítását, hogy a román kommunista párt vezetőjével folytatott tárgyalásain határozottan lépjen fel a romániai magyar kisebbség ügyében”. Kamm megosztotta azon értesülését is, hogy a PB határozottan javasolta, hogy amennyiben Ceaușescu nem hajlandó együttműködést tanúsítani a négy legfontosabb kérdésben – elismerni, hogy a romániai/erdélyi magyar kisebbség sorsának alakulásában Magyarországnak legitim érdekei vannak; engedmények a román falurombolási program megvalósítását illetően; a kolozsvári főkonzulátus újranyitása; magyar kulturális centrum megnyitása Bukarestben – akkor Grósz utasítsa el a közös kommüniké kiadását. Miután Aradon ezek egyike sem teljesült, a kétoldalú találkozó a magyar külpolitikának vereséget, Grósz számára pedig csúfos és egyértelmű vezetői kudarcot s jelentős személyes presztízsveszteséget jelentett – még „pártszerű” értelmezésben is. Az épp Grósz által háttérbe kényszerített Kádár némi maliciózus elégedettséggel mondhatta, hogy „még azok is, akik valaha vezetői stílusának leghangosabb kritikusai voltak, el kell ismerjék, hogy soha nem tudták eredménytelen tárgyalásokba ugrasztani Ceaușescuval”.
Bár Grósz maga utóbb azzal védekezett, hogy nem állt rendelkezésére sem elegendő idő, sem elég információ, s hogy általánosságban véve nem készítették fel rendesen a tárgyalásokra, nehéz elképzelni, hogy a nyugati diplomaták szerint „nagyon fegyelmezett, lényegre törő és magabiztos” Grósz nem kap(hat)ott megfelelő külügyi, hírszerzési és politikai felkészítést; ráadásul biztosan tudjuk, hogy Horn Gyula és Szűrös Mátyás is legalább egy héttel későbbi időpontot javasolt a csúcstalálkozó megvalósítására. A direkten pártszintű magyar aspektuson túl azután ott volt 1988 gyorsulva változó globális környezete, mely vitatatlanul a magyar félnek kedvezett. Bukarest sosem (de 1968 óta biztosan nem) tartozott Moszkva kedvencei közé, s a „Conducator” („Vezér”) nyílt szembehelyezkedése a gorbacsovi reformokkal csak tovább rontotta a szovjet-román viszonyt. A „Kárpátok Géniusza” 1987-ben – jóval azután, hogy az 1978-ban az Egyesült Államokba menekülő Ion Mihai Pacepa, a Securitate hírszerzésének tábornoka elmondta, hogy a külpolitikájában „független” Románia titkosszolgálata mindenben együttműködik a KGB-vel; s hogy a világsajtó 1985-ben húszezer magyar nyelvű Biblia WC-papírrá zúzásáról írt; a rezsimet nyíltan kritizáló bukaresti amerikai nagykövetek jelentései után – végül és végre elveszítette az amerikai vezetés túlzottan naiv és rövidlátóan megengedő jóindulatát, „most favoured nation” státusával együtt.
Mindezt úgy, hogy az 1980-as évek közepére Kádár Magyar Népköztársasága vált az Egyesült Államok által leginkább preferált, politikailag és gazdaságilag is kiemelten támogatott kelet-európai szatellitté, Mihail Gorbacsov pedig az általa nagyra értékelt magyar modell elemeit igyekezett a Szovjetunióban meghonosítani. A szuperhatalmi konstelláció tehát egyértelműen Magyarországnak, pontosabban az erdélyi városban tárgyaló Grósznak kedvezett (volna).
Végül de nem utolsósorban adott volt a magyar belpolitikai erőtér, melyben az ellenzéki pártok egy része tudatosan és markánsan képviselte a határon túli magyar kisebbségek ügyét, s az ország szintje helyett a nemzetben való létezés gondolatát, mely épp a magyar–román viszony totális kiéleződésével kapott jelentős közfigyelmet, s egyre nagyobb mérvű köztámogatást. Mindezek tudatában kijelenthető: 1988 augusztusában minden adott volt ahhoz, hogy Grósz Károly határozott fellépéssel, a konfliktust vállaló és önérvényesítő stílussal a saját előnyére és pártja javára használja ki az aradi találkozót. Mivel a személyén kívüli körülmények mind pozitív módon voltak adottak, Grósz negatív teljesítményére saját személyének – habitusa, megértése és belátása, aktuális hangulata és figyelme – in situ megnyilvánulása adja a választ.
Grósz, ott és akkor, mintha teljesen elfelejtette volna a felsoroltakat, mint ahogy azt is, hogy az 1988-ban már gyorsulva változó és bővülő, s a bővüléstől aztán még gyorsabban változó belpolitikai játéktér változásai a korábbiaknál komplexebb helyzeteket eredményeztek, a külpolitika szintjén is. Az aradi fiaskó de facto gyengítette őt párttársaival, illetve őt és pártját a keleti blokk szocialista internacionalizmusa ellenében a nemzetben való létezés tudatát és programját újjáélesztő és erősítő ellenzéki erőkkel szemben, ráadásul az erdélyi magyarság ügyének fel nem vállalásával (az erővel való fellépés és a tudatosan vállalt konfrontáció hiányára gondolva itt) szembekerült az általános magyar közhangulattal, amely egyre nagyobb szimpátiával és aggodalommal figyelte a romániai eseményeket. Hónapokkal azután, hogy az MDF 1988 márciusában két vitafórumot is rendezett a Jurta Színházban, először konkrétan az erdélyi, majd általában véve a szórványban élő magyar kisebbségek helyzetéről/sorsáról, Grósz látványos, politikailag életveszélyes, és sok szempontból érthetetlen öngólt lőtt. Arad igazi paradoxona az, hogy gyakorlatilag minden adott volt ahhoz, hogy az MSZMP főtitkár-miniszterelnöke a pluralizálódó hatalmi játéktérben megerősítse mind a saját, mind a pártja pozícióit, ám Nicolae Ceaușescuval szembekerülve ő az underdog szerepét választotta, amellyel sok szempontból politikusi létének általános értelmében is a gyengébbik féllé vált.
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa
Korrajz. Szűrös Mátyás (balra) és a mellette ülő Grósz Károly nem bírt Ceaușescuval, a Kárpátok Géniusza uralta a tárgyalásokat
