A Balaton-parti Akali fürdőhelytől észak felé emelkedő, lankás mediterrán tájon a bakonyi Kab-hegy felé haladva, a több korábbi település egyesítésével létrejött Dörgicse környékén számos középkori szakrális építménnyel ismerkedhetünk meg, a következő hetekben ezeket mutatjuk be a sorozatunkban.
Az egykori templom ónémet típusú nyugati oromfala (a szerző felvétele)
Ságdörgicse-Ságpuszta néven csak kevesek által ismert az Árpád-kori eredetű helység. Szabálytalan formájú, sötét bazaltkövekből készült fal keríti körül a talajszintből alig kiemelkedő templom-maradványt, mellette temetőt tártak fel a régészek. A hajó keleti oldalához enyhén patkóíves szentély kapcsolódik, egykori védőszentje ismeretlen. Az északi fal külső oldalán két szakaszban is feltűnik a halszálkás falazás (opus spicatum), amely technikának több helyen is hagytak emléket római kori építészek a Dunántúlon. Ságdörgicse egyháza szerepelt az 1334. évi pápai dézsmajegyzékben, írott források még 1459-ben is létezőnek jegyezték.
A Dörgicsei-medencében eddig még nem került elő honfoglalás kori régészeti, temetkezési lelet, ezzel szemben bőven termett írott forrás a 11. századtól egészen az 1700-as évekig. Különös jelentősége van a furcsa hangzású Dörgicse helynévnek is: a Kiss Lajos akadémiai professzor (1922-2013) által szerkesztett, 1988-as Földrajzi nevek etimológiai szótárának „Dörgicse” szócikkében a közkeletű, durbincs halfajtával való összetartozását nagyon bizonytalannak írja. Az első hiteles adat 1211-ből származik, „Derechei” névalakban.
Rómer Flóris 1859-ben ekképp látta az Alsó-Dörgicse délkeleti széle fölötti dombháton álló, lenyűgöző templom-romot: „E díszes és nagyszerű egyházból épen csak annyi áll, hogy az időszakát, amelyben épült, a faragványaiból mintegy hozzávetőleg meghatározhatjuk. (…) Nyugoti fala fülül három kettős (iker) ablak tűnik elő, amint ezeket a jáki, lébényi, zsámbéki és más ezen korú templomokon is láthatjuk. A harmadik már le van törve. Nem mindennapi látvány azon több négyszögölnyi területű roppant faldarab, mely a torony oldalánál fekszik, és mely egészen ép alakot foglal magába. Itt-ott faragott kődarabok hevernek, s én kételkedem, miszerént ha az urasági majorban körülnézhettünk volna, akadhattunk volna némi értékes faragványokra”.
Az alsó-dörgicsei evangélikus lelkész, Pelárgus János 1872-ben részletes jelentést küldött az akkor megszervezett műemléki testületnek, mind a három templomról. Lerajzolta őket, valamint a korábbi – gyakran illegális – ásatások során napvilágra került római kori szobrokat és a vörös kövekből faragott, latin feliratú vésett táblákat. Ezekből később négy műtárgy a Magyar Nemzeti Múzeumba került, mások a Tihanyi Múzeum pincéjébe.
A legújabb kori feltárások 1967-ben kezdődtek, Éri István és Koppány Tibor vezetésével. Felmerül a kérdés: ki lehetett a megbízója és kik voltak a templom építői? Kik voltak, akik a keletelt templomhajó méreteit, alaprajzát illetően az akkori átlag méretűhöz igazították, de a hatalmas méretű nyugati homlokfalat emelték? Ehhez hasonló (ónémet típusú) „westwerk” az országban sehol sem található.
