Bél-sar-uszur babiloni király palotájának falára egy láthatatlan kéz akkád nyelven írta ezt fel: megszámláltattál, megmérettettél, könnyűnek találtattál. S mikor Dániel prófétát kérdezték, mit üzennek ezek a szavak, az uralkodónak azt mondta, bukást és pusztulást. Nagy dolgok történtek a 2017-es esztendőben: az alternatívok (AfD) a Bundestag harmadik legnagyobb pártja lett, az új osztrák elnök közeledik a V4-ekhez, és Európa kettészakadóban van a kelet–nyugati törésvonalon. A bolgár politológus, Iván Krasztev könyve – Európa alkonya – erről a folyamatról szól. Krasztev szerint a migránskrízis nem 2015-ben, a „Willkomenskulturral” kezdődött, hanem a New York-i tornyok felrobbantásával és az amerikaiak terrorellenes, balsikerű hadjáratával és háborúival. Ám a 21. század eleji nyugat-európai elit alapvető felelőssége, hogy a migráció szükségességét mintegy megváltástanként, a földrész súlyos népesedési gondjaira adandó válaszként, ideológiaként fogta fel, meg sem kérdezve a Maradék-Európa (Rest-Europa), azaz a volt szocialista világ gondolkodóit és politikusait. Amikor Merkel kijelentette, hogy „ha most elkezdünk bocsánatot kérni azért, hogy szükséghelyzetben lévő embereket mosolygó arccal fogadtunk, akkor ez nem az én országom”, Kelet-Európában szavait megkövült arccal fogadták. A szovjet megszállás tapasztalataiból kiindulva előre látták, hogy a jóléti állam német felfogásának megfelelő berendezkedések sérülnek a migrációs nyomás alatt. És Merkel azóta sem érzi, hogy néha jobb csendben maradni. (Különben is, hol van már Dániel, aki azt a baljós feliratot megfejtette?)
Pedig voltak figyelmeztető jelek. Még a kilencvenes évek végén, a külföldiek ügyeivel majd tíz évig foglalkozó szabaddemokrata államtitkár, Cornelia Schmalz-Jacobsen mondta ki, hogy a bevándorlásra épülő társadalom a konfliktusok társadalma. Ma viszont a bevándorlók ügyeit intéző szociáldemokrata miniszter, Aydan Özoguz – aki maga is „migránsgyökerekkel” rendelkezik – nemcsak feltétlen híve a betelepítésnek, de az integrációval kapcsolatban azt is kijelentette, hogy a bevándorlóknak nincs mibe beilleszkedniük, hiszen német kultúra – nincs. (Ha valaki mégis nagyon emlegeti a hazaszeretetet, az biztos rejtőzködő náci.) Özoguz kijelentésén a parlamenti pártok közül csak az AfD háborodott fel. Krasztev szerint a németek kozmopolitizmusát a múlttól való görcsös szabadulás vágya táplálja, hazaszeretet gyakran a lelkek legmélyén sem bóbiskol. Ez az életérzés is hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományos Észak–Dél törésvonal mellett a Kelet–Nyugat törésvonal is létrejöjjön Európában, hiszen a kelet-európai kultúrák nemzetiek és homogének, s a kozmoplitizmus az itteni emberek szemében többnyire a szovjet idők hamis internacionalizmusát idézi. Még jó, hogy a bajorokban azért ott szunnyad a nemzeti érzés, és van humoruk: a CSU egyik vezető politikusa, Peter Gauweiler nemrég Merkelt a migráció tengerén nyargaló hullámlovashoz hasonlította. Érdekes, hogy nemcsak az alternatívok, de a Linke, a kommunista utódpárt képviselői is támadják Merkelt a jóléti állam leépítéséért. A csinos Sahra Wagenknecht új Rosa Luxemburgként a lemondását követeli, miközben a Brandenburgi kapunál, mint a náci időkben, antiszemita jelszavakkal tüntetnek, ám ezúttal mohamedánok. S a német kisember zsörtölődik, és a legképtelenebb dolgokon jár az esze, anélkül hogy az bármilyen következményekkel járna.
Pedig voltak figyelmeztető jelek. Még a kilencvenes évek végén, a külföldiek ügyeivel majd tíz évig foglalkozó szabaddemokrata államtitkár, Cornelia Schmalz-Jacobsen mondta ki, hogy a bevándorlásra épülő társadalom a konfliktusok társadalma. Ma viszont a bevándorlók ügyeit intéző szociáldemokrata miniszter, Aydan Özoguz – aki maga is „migránsgyökerekkel” rendelkezik – nemcsak feltétlen híve a betelepítésnek, de az integrációval kapcsolatban azt is kijelentette, hogy a bevándorlóknak nincs mibe beilleszkedniük, hiszen német kultúra – nincs. (Ha valaki mégis nagyon emlegeti a hazaszeretetet, az biztos rejtőzködő náci.) Özoguz kijelentésén a parlamenti pártok közül csak az AfD háborodott fel. Krasztev szerint a németek kozmopolitizmusát a múlttól való görcsös szabadulás vágya táplálja, hazaszeretet gyakran a lelkek legmélyén sem bóbiskol. Ez az életérzés is hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományos Észak–Dél törésvonal mellett a Kelet–Nyugat törésvonal is létrejöjjön Európában, hiszen a kelet-európai kultúrák nemzetiek és homogének, s a kozmoplitizmus az itteni emberek szemében többnyire a szovjet idők hamis internacionalizmusát idézi. Még jó, hogy a bajorokban azért ott szunnyad a nemzeti érzés, és van humoruk: a CSU egyik vezető politikusa, Peter Gauweiler nemrég Merkelt a migráció tengerén nyargaló hullámlovashoz hasonlította. Érdekes, hogy nemcsak az alternatívok, de a Linke, a kommunista utódpárt képviselői is támadják Merkelt a jóléti állam leépítéséért. A csinos Sahra Wagenknecht új Rosa Luxemburgként a lemondását követeli, miközben a Brandenburgi kapunál, mint a náci időkben, antiszemita jelszavakkal tüntetnek, ám ezúttal mohamedánok. S a német kisember zsörtölődik, és a legképtelenebb dolgokon jár az esze, anélkül hogy az bármilyen következményekkel járna.
