Ábrahámhegy, Badacsonyörs és Salföld falvainak határa között, lombos-erdős tisztáson bújnak meg a hétszázötven éves egykori pálos korostor romjai. Gyalogszerrel a piros jelzésű kiránduló- és erdei sétautakon, valamint a Balatoni Kéktúra gyalogos útvonalain közelíthető meg. Salföldtől félórányi járásra, a tüneményes Káli-medence nyugati szegletében lévő festői helyszínt első alkalommal tizennyolc éve mértük fel.
Az egykori salföldi kolostortemplom szentélye a diadalíven át nézve (a szerző felvétele)
A templomban, amelyet kétfelé oszt a bazaltkőből falazott és égetett téglákkal kiegészített, magasra törő csúcsíves diadalív, a hajó belső sarkainál több helyen is látszódnak az eredeti boltívek egykori kezdeményei. A szentély a nyolcszög négy oldalával záródik.
Az 1963–1964-ben végzett renováláskor visszaállították a délkeleti irányú ablaknyílásba az eredeti, halhólyag-díszes, kézzel faragott csúcsíves kőrácsot. Az ásatáskor előkerültek a földből további faragott kő részletek, amelyeket az északi sekrestyében helyeztek el, ideiglenes fedél védelme alatt. Nemhogy mostanság, de már a 2001 előtti időkben sem volt látható belőlük egy darab sem. A templomhoz észak felől csatlakozó klastrom négy szárnyból álló maradványai középen kis udvart fognak közre. Másfél méteres magasságban állnak a kerengő falai, középen az ásott kút helyét is feltárták. A mélyebben fekvő keleti traktus alatt pince lappang, a szerzetesek egykor az élelemtartalékaikat és a borral teli hordókat rejtegették itt. A kolostort az Árpád-házi, Atyusz nemzetségből származó kőkúti Sal (Salamon) úr és családja alapította 1263 körül. Akkoriban szentelték fel a bűnbánó Szent Mária Magdolna tiszteletére. Első ízben Pál veszprémi püspök említi „Kőkút sancte Maria Magdalene” formában, egy Boldog Özséb (Eusébius) által készített összeírásban. Az 1370-től folyton bővített építményt a csúcsíves részleteinek tanúsága szerint a 15. század végén átépítették, újraboltozták. Ez összefüggött a környék legfontosabb Szent Pál-rendi központja, a nagyvázsonyi rendház 1475-ben kiadott búcsúengedélyével, és a Kinizsi Pál által pénzelt ottani klastrom újjáépítésével.
Alig lehetne összeszámlálni, olyan sok templom szerepelt sorozatunkban, amelyet Szent Mártonról neveztek el, hiszen a jámbor püspöknek Európában máig virágzó, ezerhétszáz éves kultusza van. Főként a Dunántúlon találkozhatunk az egykori római provincia területén, Savariában (Szombathelyen) 317-ben született, katonából lett szent életű tours-i püspök emlékeivel, aki lovagok módjára védelmezte a szegényeket és a keresztény katonákat. Már az Árpád-korban is számos plébánia és rendház viselte tisztelettel a nevét, érdekesség, hogy még Pozsonyban is a virágzó koronázó főtemplom ősi címe Márton, ottani nevén: Martin.
A Tapolca város közelében fekvő Káptalantóti plébániájának ugyancsak Márton a névadója. A mindössze négyszáz lakosú község közepén magasodó, kőbástyával kerített templom órapárkányos harangtornya, hajójának boltozata, ablakai és az egész berendezése a 18. századi barokk stílust tükrözi. Az épület eközben viszonylag híven, és csendesen őrzi az eredeti, középkori mivoltát. Káptalantóti neve feltehetően 1256-ban, bizonyosan pedig 1272-1274 között szerepelt először írásban, a zalavári konvent határbejárási levelében, „Thoty” (Tóti) alakban. A plébánia kegyura a középkortól fogva a győri káptalan volt, ezért egy 1550. évi összeírásban Káptalantótinak titulálták. A törökök felperzselték a falut, a lakosok utódai 1714-ben visszatértek, majd használhatóvá tették a romos épületet, és 1765–1773 között új templomot építettek. Villám sújtotta harangtornyát 1803-ban megújították, a főoltáron látható, három méter magas Szent-Márton-képet 1828-ban készítette egy győri festő.
