A tavaly ősszel irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Kazuo Ishiguro a kortárs brit próza egyik legkiemelkedőbb alakja, különleges, egyedi hangja és atmoszférateremtése összetéveszthetetlenné teszik írásait.
Regényei többségének szervező eleme a nosztalgia, az emlékezet és a felejtés kapcsolatát vizsgálja, a narráció során sokszor keveredik nála a jelen a múlttal, a fikció a valósággal. Legismertebb könyvei az 1989-es Napok romjai (Remains of the Day), amelyért átvehette a legrangosabb angol irodalmi elismerést, a Man Booker-díjat, valamint filmet is készítettek belőle Anthony Hopkins és Emma Thompson főszereplésével; illetve a 2005-ben kiadott Ne engedj el… (Never Let Me Go). Ezt követően, négy évnyi szünet után jelent meg első novelláskötete, a Noktürnök (Five Stories of Music and Nightfall), melyet az Európa Kiadónak köszönhetően végre magyarul is olvashatunk Todero Anna és Polyák Béla lírai fordításában.
Az Ishiguróra oly jellemző többértelműség már a címben megjelenik, egyrészt mivel a szerző maga ötfelvonásos zeneműként értelmezte a kötet írásainak láncolatát, másrészt mindegyik történet központi motívuma is egy-egy dal, hangszer. A szerző novelláiban is ugyanolyan finomsággal építkezik, mint regényeiben, amiben segítségére van az egyes szám első személyű narráció. A narrátorok saját emlékeiket, élményeiket osztják meg az olvasóval, ez a vallomásos jelleg az ishigurói hangulatteremtés legfontosabb és legjellegzetesebb eszköze. Nem véletlen, hogy írásai az első szótól az utolsóig magával ragadók, a Noktürnök elbeszélései is rendkívül megkapók. Ahogy a velencei Szent Márk tér kamarazenészei, a Los Angeles-i szaxofonos vagy az észak-angliai dombvidéken kalandozó gitáros visszaemlékezéseit hallgatjuk, illetve olvassuk, rögtön megjelennek szemünk előtt a tájak, helyek, lagúnák, amerre kalauzolnak a nosztalgia szerteágazó ösvényein.
Ők a felidézés révén igyekeznek megmagyarázni és saját maguknak is értelmezni bizonyos múltbeli eseményeket, kisebb-nagyobb traumákat, hogy megnyugvást találjanak, esetleg igazolják saját tetteiket vagy tétlenségüket. Mivel azonban az emlékek sokszor pontatlanok és érzéseink által manipuláltan maradnak meg, így sosem tudhatjuk pontosan, mennyire megbízható éppen aktuális mesélőnk, főszereplőnk. Történeteik lezáratlanok, mindegyik mélyén rejtőzik valamilyen titok, melynek felfedezése ránk marad, bár sokszor lehetetlennek bizonyul. A japán-brit író zsenialitása éppen ebben rejlik: feltárja az emberi elme játékait, rendkívül érdekes kérdéseket vet fel, ám sokszor nem adja meg a válaszokat. Az öt novellát egyben olvasva mégis kirajzolódnak előttünk sorsfordító pillanatok és találkozások, az egész köteten végighúzódó zenei motívumok, régi, elfeledett vagy újra és újra előbukkanó dallamfoszlányok révén Ishiguro a lelkünket érinti meg. Írásai azért nagyon izgalmasak – különösen a szóban forgó Noktürnök – , mert lehetőséget adnak az olvasónak a továbbmesélésre.
Az Ishiguróra oly jellemző többértelműség már a címben megjelenik, egyrészt mivel a szerző maga ötfelvonásos zeneműként értelmezte a kötet írásainak láncolatát, másrészt mindegyik történet központi motívuma is egy-egy dal, hangszer. A szerző novelláiban is ugyanolyan finomsággal építkezik, mint regényeiben, amiben segítségére van az egyes szám első személyű narráció. A narrátorok saját emlékeiket, élményeiket osztják meg az olvasóval, ez a vallomásos jelleg az ishigurói hangulatteremtés legfontosabb és legjellegzetesebb eszköze. Nem véletlen, hogy írásai az első szótól az utolsóig magával ragadók, a Noktürnök elbeszélései is rendkívül megkapók. Ahogy a velencei Szent Márk tér kamarazenészei, a Los Angeles-i szaxofonos vagy az észak-angliai dombvidéken kalandozó gitáros visszaemlékezéseit hallgatjuk, illetve olvassuk, rögtön megjelennek szemünk előtt a tájak, helyek, lagúnák, amerre kalauzolnak a nosztalgia szerteágazó ösvényein.
Ők a felidézés révén igyekeznek megmagyarázni és saját maguknak is értelmezni bizonyos múltbeli eseményeket, kisebb-nagyobb traumákat, hogy megnyugvást találjanak, esetleg igazolják saját tetteiket vagy tétlenségüket. Mivel azonban az emlékek sokszor pontatlanok és érzéseink által manipuláltan maradnak meg, így sosem tudhatjuk pontosan, mennyire megbízható éppen aktuális mesélőnk, főszereplőnk. Történeteik lezáratlanok, mindegyik mélyén rejtőzik valamilyen titok, melynek felfedezése ránk marad, bár sokszor lehetetlennek bizonyul. A japán-brit író zsenialitása éppen ebben rejlik: feltárja az emberi elme játékait, rendkívül érdekes kérdéseket vet fel, ám sokszor nem adja meg a válaszokat. Az öt novellát egyben olvasva mégis kirajzolódnak előttünk sorsfordító pillanatok és találkozások, az egész köteten végighúzódó zenei motívumok, régi, elfeledett vagy újra és újra előbukkanó dallamfoszlányok révén Ishiguro a lelkünket érinti meg. Írásai azért nagyon izgalmasak – különösen a szóban forgó Noktürnök – , mert lehetőséget adnak az olvasónak a továbbmesélésre.
