Szeretem DESH zenéjét. De mit gondolhat DESH a nőkről?

Az ismert emberek egyik fontos és el nem hagyható felelőssége, hogy tanít, példát mutat és véleményt formál. Bármit tesz vagy mond, arra százezrek, milliók mozdulnak egyszerre. A hazai zenei életben ilyen lett DESH is. Tudom, hogy nem csak az ő dalaiból szólnak ilyen szólamok, de most mégis ő volt az, akinek a koncertjén elgondolkodtam. Ott álltam, hallgattam és a tökéletes összhang, mégis ellentmondást takart.

Szeretem benne azt a nyers energiát, amelyet nem lehet marketingértekezleten kitalálni. Van saját hangja, saját világa, saját humora. Ha megszólal egy dala, néhány másodperc után tudni lehet, hogy DESH-t halljuk. Ez a mai, sokszor szinte laboratóriumi pontossággal előállított popzenében önmagában is érték.

Talán éppen ezért foglalkoztat annyira az az ellentmondás, amelyet a zenéje hallgatása közben egyre többször érzek. Mert vannak dalai, amelyeket kifejezetten szeretek és vannak sorai, amelyek nőként mélységesen felháborítanak. Nem elsősorban a trágárság miatt. Nem gondolom, hogy a művészetnek illemtankönyvnek kellene lennie. Nem szeretném, ha egy állami bizottság döntené el, mit szabad elénekelni és mit nem. A rockzene, a rap vagy akár a magyar népköltészet sem mindig a szemérmes megfogalmazásáról volt híres. A szabadságba belefér a vulgaritás is.

Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Mégpedig a nő képe. Mert egyes szövegekben a nő mintha nem emberként jelenne meg, nem társként, nem személyiségként, nem egy olyan valakiként, akit szeretni, tisztelni, megismerni lehet. Hanem testként, megszerezhető élményként. Valakiként, akit a férfi akar, megkap, használ, majd továbbáll.

Természetesen egy dalszöveg nem társadalomtudományi tanulmány és az előadó sem feltétlenül azonos a dalszöveggel. Bár ritka a teljes ellentmondás a személyiség és a dalai között, de tegyük fel, hogy van ilyen. A rap és a trap világában különösen erős a szerepjáték, a túlzás, a nagyzolás, a provokáció. Éppen ezért nem szeretném kijelenteni DESH-ről, hogy ő maga így gondolkodik a nőkről. Éppen ellenkezőleg.

Egy képzeletbeli riportban megkérdezném tőle, hogy:

Attila, tényleg ezt gondolod a nőkről?

Vagy ez DESH? Egy színpadi figura?

Egy eltúlzott, harsány, szexuálisan túlfűtött férfikarakter, aki azt mondja ki, amit Molnár Attila, a civil ember talán egyáltalán nem gondol és soha ki nem mondana?

És ha valamennyi valóság mégis van mögötte, akkor kik azok a nők, akikről ezek a dalok szólnak?

Azok, akikkel egy huszonéves sikeres előadó az éjszakában, bulikban, koncertek után találkozik?

Vagy általában ilyen a nő DESH világában? Mert a kettő között óriási különbség van.

Engem pedig éppen az érdekelne, hogy van-e DESH fejében olyan nő, akire egészen másképpen néz. Akit nem megszerezni akar, hanem megismerni. Akit nem elfogyasztani akar, hanem megtartani. Akit nem a teste miatt értékel, hanem azért, aki.

De biztosan az előadó felelőssége, hogy miről és hogyan énekel?

Itt azonban érdemes megfordítani a kérdést. Mert könnyű lenne minden felelősséget az előadóra tenni. Csakhogy DESH felnőtt ember, aki felnőtt tartalmat készít. Dönthet úgy, hogy vulgáris lesz, dönthet úgy, hogy provokál. Dönthet úgy, hogy egy szélsőséges férfikarakter nyelvén beszél.

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi mit kezdünk vele. Ma ugyanis a közösségi oldalakon újra és újra felbukkannak egészen fiatal gyerekek, akik felnőtteknek szóló dalokat énekelnek.

Öt-, hat-, nyolc-, tízévesek, sok esetben szülőkkel, szülők jelenlétében. Néha olyan természetességgel mondják ki a szexuálisan explicit vagy durván vulgáris mondatokat, mintha egy gyerekdalt énekelnének. És ekkor már nem DESH-től kérdeznék, hanem a szülőtől, hogy: Miért?

Nem azért, mert egy gyermeket üvegbúrában kellene felnevelni. Előbb-utóbb megtudja, hogy létezik szexualitás. Megtanul káromkodni is, akár tetszik nekünk, akár nem és találkozni fog az élet durvább oldalával.

De vajon tényleg mindegy, hogy mikor?

Miért akarjuk annyira siettetni a gyerekkor végét?

Volt idő, amikor természetesnek gondoltuk, hogy vannak dolgok, amelyekhez egy gyermeknek még nem kell hozzáférnie. Nem azért, mert hazudni akarunk neki a világról, hanem azért, mert mindennek megvan a maga ideje.

Ez nem prüdéria. Ez szülői felelősség.

Nem az énekes feladata eldönteni, hogy egy hatéves hallgathatja-e őt. A hatévesnek ugyanis van szülője. Legalábbis kellene lennie valakinek, aki időnként kimondja azt a ma már meglepően korszerűtlennek tűnő mondatot, hogy: Ezt majd később.

És mit énekelnek a lányok?

Van azonban ennél is különösebb jelenség és talán ez érdekel a legjobban. Ott állnak a koncerteken fiatal lányok és nők százai, ezrei és teljes hangerővel énekelik azokat a sorokat is, amelyekben a nő értéke olykor alig több annál, hogy kívánatos-e, megszerezhető-e, szexuálisan használható-e. És ilyenkor bevallom, nem DESH-t figyelem, hanem őket, mert folyamatosan zakatol egy kérdés a fejemben: Őket ez egyáltalán nem zavarja?

Nem provokációból kérdezem, hanem tényleg érdekel. Mert amikor ugyanazt a mondatot, amelyet mosolyogva, feltartott kézzel boldogan énekelnek egy koncerten, ha egy férfi négyszemközt mondaná nekik, akkor is ugyanilyen könnyedén fogadnák?

Ha egy férfi úgy beszélne róluk egy társaságban, ahogyan bizonyos dalszövegekben a nőkről beszélnek, nem éreznék megalázónak?

Mi történik egy mondattal attól, hogy basszus kerül alá?

Miért lesz elfogadható az, ami zene nélkül esetleg sértés volna?

Persze erre számos válasz létezhet.

Lehet, hogy egy koncerten senki nem akar társadalomfilozófiát elemezni. Az ember szórakozik, táncol, együtt énekel a többiekkel.

Lehet, hogy a lányok pontosan tudják, hogy ez csak szerepjáték.

Lehet, hogy ironikusan viszonyulnak hozzá.

Lehet, hogy számukra éppen a szókimondás jelenti a szabadságot.

Mindez igaz lehet, de van egy kellemetlenebb lehetőség is. Mi van akkor, ha egyszerűen annyira hozzászoktunk ehhez a nyelvhez, hogy már nem halljuk meg, mit jelent?

Talán ez az egész DESH-jelenség egyik legérdekesebb tanulsága. Egy sértésből is lehet refrén, csak megfelelő ritmus kell hozzá és ha tízezer ember énekli egyszerre, egyszer csak már senki nem gondol bele a jelentésébe.

A nőből test, a férfiból ösztön

És itt lenne hiba azt gondolni, hogy mindez kizárólag a nőket alázza meg. Mert nem. Ez a férfiakat is.

Mert milyen férfikép az, amelyben egy férfi értékét az mutatja, hány nőt tudott megszerezni?

Milyen férfiasság az, amelynek csúcsteljesítménye a szexuális fogyasztás?

A nőből test lesz, a férfiból pedig ösztön. Egyik sem túl felemelő emberkép.

A konzervatív gondolkodás számára pedig szerintem itt kezdődik az igazán érdekes kérdés.

Mert a konzervativizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy régen minden jobb volt és azt sem, hogy tiltsunk be mindent, ami hangos, új vagy provokatív. Hanem annak felismerését, hogy bizonyos dolgoknak értékük van.

A méltóságnak, az önuralomnak, a szerelemnek, a hűségnek, a családnak és annak, hogy egy másik embert nem azért tartunk értékesnek, mert éppen kielégíti valamelyik vágyunkat. A nő nem azért értékes, mert kívánják és a férfi sem attól férfi, hogy sok nő kívánja. Sőt.

A férfiasság - és a nőiség is- talán ott kezdődik igazán, ahol az ösztön véget ér. Felelősségben, önfegyelemben, abban, hogy valaki képes nemcsak megszerezni, hanem megtartani. Nemcsak kívánni, hanem tisztelni. Nemcsak elvenni, hanem adni is. Lehet erre azt mondani,hogy ódivatú gondolatok. Vállalom.

Szerethetem akkor DESH zenéjét?

Persze. Holnap is meg fogom hallgatni. Mert szerintem nagyon rossz világ lenne az, amelyben csak olyan művészeket hallgathatnánk, akikkel minden gondolatban egyetértünk. A művészet éppen attól érdekes, hogy néha felzaklat. Vitára késztet, felbosszant, majd egy másik dalával megérint.

DESH-t sem szeretném kioktatni, nem szeretném megnevelni és végképp nem szeretném törölni a lejátszási listámból. Inkább beszélgetnék vele. Nagyon hosszasan.

Megkérdezném tőle, hogy amikor kialszanak a reflektorok, elhallgat a közönség, nincs előtte tízezer ember és egy pillanatra nem kell DESH-nek lennie, akkor Molnár Attila hogyan gondolkodik egy nőről?

Mit jelent számára a szerelem?

Volt-e már olyan nő az életében, akinek a közelében minden nagyszájú férfiszerep nevetségessé vált?

Van-e olyan nő, akinek már nem azt akarja megmutatni, hogy bárkit megkaphat, hanem azt, hogy őt választotta?

És talán még valamit. Az előadó egyszer hazamegy, a koncert véget ér, a reflektorokat lekapcsolják. A közönség felnő, az ötévesből tizenöt éves lesz, a tizenöt éves lányból harmincéves nő, a nagyszájú fiúból pedig talán férj és apa. Akkor már nem a koncerten fog eldőlni, hogyan gondolkodunk egymásról, hanem az életben.

Ott, ahol nincs autotune, nincs basszus, nincs tömeg, amely velünk együtt kiabálja a refrént. Csak két ember marad egymással szemben. Egy férfi és egy nő. És talán ott derül ki igazán, hogy mindaz, amit a színpadon olyan könnyű volt eldobhatónak nevezni, valójában pótolhatatlan-e.

Én pedig éppen ezért nem azt kérdezném DESH-től, hogy megbánta-e valamelyik vulgáris sorát.

Nem is azt, hogy hajlandó lenne-e másképpen írni.

Hanem valami sokkal egyszerűbbet.

Valami sokkal személyesebbet:

Milyen dalt írna DESH arról a nőről, akit már nem csak használni akar, majd továbblépni?